Egy gondolat bánt engemet… de elmondani azt nem lehet

De tényleg. Max. a kocsmában sok pohár után szaggatott-érthetetlen-öntudatlanul felbüfögni. Kicsit kiakadtam ma nagyon, meg magam alatt is vagyok. A blog első IRL-kategóriás (In Real Life) bejegyzés-vázlata (nincs merszem készre írni…) következik párok, együttélés, szétmenés tematikában.

Nemrég tudtam meg egy tök jó fej női ismerősömről, hogy több évtizednyi házasság után összepakolt és elcuccolt a férjétől. Letaglózott keményen. Csípem a fejét, szimpatikus volt mindig. Akár olyan fogadott tesóféle lehetett volna számomra, de nem kerültünk annyira közel egymáshoz, így azt sem tudtam, hogy már évek óta komoly gondok voltak náluk. Kommunikációval és szexszel is – illetve ezek hiányával. Meg, hogy jó ideje nyitott házasságban éltek.

Persze mindenkinek a maga gondja, baja az ami fáj. Gyorsan rám is sütötte, hogy biztos nem is miatta szomorkodok,  hanem azért fosok mert rájöttem, hogy ez velem is megtörténhet. Engem is elhagyhat az asszony. Ha nem törődök vele. Ami fent is áll valamennyire, ahogy a naplóm korábbi bejegyzéseiben többször írtam is róla, ostoroztam a hibáimat, hiányosságaimat. De az is benne van a pakliban, hogy nem szeretem bántani az embereket – magamat sem. Igaz néha előfordul (jó, jó – gyakran) hogy gonoszkodok, csipkelődök kicsit, de tényleg nem akarok komoly fájdalmat okozni. Most meg persze éreztem a csajszin, hogy fáj neki. És persze belegondoltam, hogy nekem is hogy fájna.

Meg persze egyszerű lenne pozitív szlogeneket szajkózni, hogy tenni, meg változtatni, meg cselekedni stb. De ma ez nem fog menni nekem. Talán holnap, az új nappal. Most csak fáj, hogy mennyi kapcsolatot láttam már szétmenni magam körül. Fáj, hogy lehet, hogy én is jó úton vagyok ugyanide. Félek: lesz-e elég erőnk? Azután, hogy közel egy húszast már mi is letapostunk együtt. Ami ugye gombócból is sok. Meg azért mi is emberből vagyunk, márpedig tudjuk, hogy még a ló is megbotlik a négy lába ellenére. Én is vetek néha egy-egy pillantást jobbra-balra. Férfiből vagyok, kacérkodok picit erre-arra. Szerintem semmi komoly (tényleg), de mégis. Persze nem akarunk fájdalmat okozni, (a tízparancsolatot már ne is említsük), de érzelmi lények vagyunk – hogy lesz ez?

Gyanús, hogy valahol egy fordulópont, egy új életszakasz kezdetén vagyunk – már pár éve. Visszatekintve sok minden változott velem a tinikori magányérzet és közösségigény óta. Az első csók sutasága, az első szexuális élmény zavartsága, az első együttjárások felelőtlensége óta. És sok minden a párommal való összefonódásunk közel két évtizedében. Sok minden ami szép és sok, ami bánt. Nem akarom ráfogni a munkára, gyerekekre, egészségre – még a nyuszira sem. Sok blogot lehet olvasni akár a WordPressen is, ami párkapcsolati problémákról, nehézségekről szól – vágom, hogy nem egyedi faksznik ezek.

Holnap új nap. Megyünk tovább.

Advertisements

2 thoughts on “Egy gondolat bánt engemet… de elmondani azt nem lehet

  1. Pár napja olvastam a bejegyzést és nem tudtam rá hirtelen mit írni. “Az emberek világa kötelékekből áll.A kusza szálak úgy ágaznak szét, mint a vörös pókliliom törékeny virága.” – hogy egy idevágó idézettel éljek. A társadalom neveli bele az emberekbe az attitűdöt, hogy felrúgjon mindent egy idő után. Ezt is Amerikából importáltuk: a sok filmben és sorozatban látottakat elhiszik az emberek, menő, csinos, szexi, negyvenes szingli nőkről és sármos pasikról, hogy ugyanott lehet felvenni a huszon x évesen letett fonalat. Az emberek “boldogok” szeretnének lenni, de a boldogságot magát már nem is értik. Az egyszerű örömök kiveszése után csak arra gondolnak, de jó lenne még egyszer “úgy égni, mint akkor”, “olyan boldognak lenni, mint akkor”, közben azért nem árt elfelejteni, hogy a hogy a szocializmus nyomorát is kiszínezi az idő, úgy a nagy boldogságokat és túlexponálja a rávetülő déli fény és kifordítja valós kontrasztjukból.
    A gyerek kirepül, a szülők elválnak, hisz teljesítették kötelességüket a társadalom felé: fél életet rááldoztak, hogy beleteperjenek valamibe: lakás, autó, pelenka, taníttatás, egyetem…. Meg kell nézni, hogy akik “újrakezdték”, azok milyen mértékben boldogok…. Ahogy Kundera is írja, az emberi élet, a lét egyre könnyebb, súlyát veszti, halmazállapota hígul, áttetszővé válik.
    Sokan azt mondják, hogy új közös célokat kell találni, mások – ahogy te is megfogalmaztad – azt, hogy változtatni kell. Szabó Magda csak annyit ír (és milyen jól): “Az élet mindig óvodás szinten lép, csak mi komponálunk belőle sorstragédiát.”
    Kitartás és remélem jobb napra ébredtél 🙂

    Kedvelés

    • A végéről kezdve: Köszi, igen! 🙂 (meg nagy köszi a visszatérésért és a mégis-írásért is) Az idő vagy pl. egy jó alvás és egy új nap kezdete sok mindent megold. Az alvás előtt azért még jó alaposan kiöntöttem a szívem a páromnak, elsírtam neki az aggodalmaim. Persze kissé átgondoltan felvezetve, hogy ne csak áthajigáljam/ áthárítsam rá a gondjaim, félelmeim, ne terheljem meg túlságosan – hanem esetleg közösen elindulhassunk innen valamerre. Meg az idézeteket is köszi, azok mindig jók – vagy frappánsan leírják a helyzetünket, melyet egy egy AHA-érzéssel nyugtázhatunk vagy nekiállhatunk elmélkedni, vitatkozni, kontrázni az uszályukon.

      Én viszont a társadalom és a tanult viselkedésformák helyett (persze helyesebben inkább: mellett) inkább az emberi természetet és az egyént “vádlom”. Viszont Amerikát itt (is) kifejezetten védeném. Nem szeretem, hogy sokszor sok mindenért őket hibáztatják és sok mindenben leszólják, lekicsinylik őket. Teljesen tudatában vagyok, hogy mennyi mindent lehet Amerika ellenőrző-könyvébe beírni a fekete pontok, intők oldalára. Viszont van egy csomó elismerendő, pozitív teljesítményük és tulajdonságuk is. Ugyanígy nem rajongok érte, ha a cigányságot, zsidókat, szerbeket, románokat stb. általánosítva leszólják. Nekem is vannak előítéleteim és egy rakat valós problémát fel tudnék persze sorolni az említett népcsoportokról. Ahogy pozitív, általam becsült, értékes vonásokat szintúgy. Ugyanezt a magyarsággal is el lehetne játszani, ugyanígy.

      Lényeg a lényeg: sokkal-sokkal az USA előtt és a modern világunk előtt már félrekamatyoltak a népek. Férfiak és nők is. Shakespeare történetei előtt régebbre visszanyúlva az ókori rómaiak és görögök sem a szentéletűségükről híresek… És még lehetne sorolni. Az ember ösztönállat! Van ugyan rajta egy retesz (változó, hogy ez az adott korban miből épül fel és mekkora általában – és egyénenként is eltérő). Végső soron valószínűleg mindenki megdugna mindenkit – szerencsére a retesz nem engedi. Meg vannak olyanok is akik áttranszformálják a szexuális-energiáikat és munkában élik ki, esetleg transzcendentális felé emelik stb.

      Persze a boldogság kék madarának hajszolásában, a lángolás iránti nosztalgia-vágyban, az emlékek megszépítő hatásában maximálisan igazad vagyon. 🙂

      Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s