Érzelmi elvonó – hogyan szokjunk le az írásról?

Én úgy írok, ahogy verekszem. Hirtelen felindulásból. Dühből ütök, rajongásból születik közléskényszerem. Amatőr módon. Persze azért valamennyire mindig működnek a fékjeim, kontrolljaim is, de az alap az érzelmi. A blogom privátba pakolása pedig kiváló alkalom volt egy érzelmi befolyásolásokat visszaszorító böjtre.

A két héttel ezelőtti Miért kéne búcsúzni… kezdetű bejegyzésemhez egy hete hozzászólásként azt írtam, hogy: “per pillanat úgy érzem, hogy hullik le rólam minden írási késztetés. Az is lehet, hogy már nem is tér vissza. Nem bánom. Megvolt a magam kis magamutogatós magánszáma, most nem is vágyom többre. Majd szólok ha lesz újabb változás.” Ezután változtattam magánjellegűre a blogom, ami talán nem kellett volna hogy ekkora meglepetést okozzon, mert már a blognyitó Ez miez? címűben is érezhető volt hogy tisztában vagyok a privát blogolás lehetőségével és felmerült bennem az az opció is. Csak akkor a nyilvánosság mellett döntöttem. Igaz hogy nem írtam róla elég egyértelműen. A netes anonim létemet mindig is megpróbáltam külön kezelni annyiban a valóstól, hogy itt ne legyen annyi kényszerem, kellemetlenségem, inkább a szórakozás, a kellemes dolgok felé dőljön a mérleg nyelve. Az eddigi blogolásom pedig – saját hibámból – mégis átcsúszott a kissé kellemetlen kötelesség- és munka szagú oldalra. Ezért a múlt hét végén az volt a terv, hogy elvonóra megyek: nem írok, sőt igyekszem másokat sem olvasni, nehogy érzelmileg bevonódjak és írási kényszerem keletkezzen. Gondolatok hess, pocsolyaszagú nihil légy üdvözölve!

És hogy ez mennyire sikerült? Szarul. Szánalmasan.
Már a remeteségem első napján kaptam egy privát üzenetet, ami jól felpaprikázott és az egekbe nyomta az írási késztetésem. Kérdőre vont az üzenet írója, hogy tisztában vagyok-e vele, hogy egy zárt blognál pont a lényeg veszik el. Meg, hogy ha abbahagytam, akkor minek zároltam. Földühített, mert nehogy már más mondja meg hogy SZÁMOMRA mit jelent a blogolás és mi a lényege. Sokszor foglalkoztam vele a blogon, érezhető nálam, hogy nem szeretem a szűklátókörűséget. És zavar, hogy nagyon sok blog-olvasó, sőt blogger is eléggé egysíkúan ítéli meg hogy mi a blogolás, milyennek “kell lennie” ideális esetben. Pedig nagyon sokféle blog létezhet és létezik is, sokféle motivációval, stílussal, formátummal, tartalommal. Az viszont tény, hogy nem vagyok tisztában sok mindennel. Ez igaz. Ezért is szeretek kutatni, tanulni, gondolkodni, felfedezni. A saját blogommal és blogger-létemmel kapcsolatban is. Aztán a mások olvasásának visszaszorítása sem ment jól… Néhány napig bírtam csak. Érdekes élmény volt, hogy amíg én épp azon dolgoztam, hogy “lejöjjek a cuccozásról”, vagyis ritkábban legyen írási késztetésem, mert az írás túl sok időmet bedarálja – addig mások pont az ellenkezőjével foglalkoztak, vagyis azzal hogyan írjanak többet. Ilyen “Hogyan blogoljunk kevesebbet” vagy “Hogyan szoktassuk le magunkat a túlzott blogfüggőségről” típusú írásokat bezzeg azt hiszem nem láttam még. Elhagyott blogokat már igen, de azokon maximum búcsúposztok voltak, a befejezést boncolgató írások. Ezzel ellentétben az Árpád Blogon például arról olvashattam, hogyan írjunk minden nap, hogy tartsuk fenn a motivációt. Vagy a Suz’n Világán rendszeresen találkozom a Vigyázz! Kész! Posztolj!-mozgalom bejegyzéseivel, ami megint egy ilyesmi – és ebben elég jó, rendszerességre szoktató, közösségi élményt nyújtó – kezdeményezés. Persze a magyar blogszféra gyermekkori emlékkönyvét fellapozva lehet olvasni piramisjáték-jellegű, “ügyes vagy, írj bejegyzést a kérdéseimből és küldd tovább őket ugyanígy még több bloggernek”-fajta divatról is.

A visszavonulásom elmúlt egy hetében ráadásul nem csak a düh, hanem néhányszor a lelkesedés is elkapott annyira, hogy majdnem elcsábultam és írni kezdtem, világgá kiabálva az elragadtatásomat. Umánál a Zeronován röviden méltattam is a japán mozikban tegnap óta játszott új Ghibli-film, az Omoide no Marnie trailerének zenéjét, Priscilla Ahn: Fine on the Outside című egyszerű, de simogatóan kellemes dalát. Viszont nem említettem, hogy a hosszú trailer alapján teljesen belehabarodtam a másik Ghiblibe, Takahata Isao Kaguya-hercegnőjébe, ami Miyazaki Hayao széllel bélelt önéletrajzával együtt készült, de kissé késve jelent meg. És rosszabbul is teljesített a japán pénztáraknál. Meg a magyar animenézőknek sem fog tetszeni. Mert egyedi, mert művészet. Sajnos valószínűleg még ez év végéig-jövő év elejéig várnom kell a megtekintésével. Nagyon várom már! Viszont akit érdekel, az hanyagolja ezt a hosszú trailert, mert kicsit már túl sokat spoilerez, katartikus pillanatokat is megmutat.

Igen, a blogom elmúlt egy hetes magánjellegű létezése alatt legalább két bejegyzés ötletét is el kellett hessegetnem magamtól. Ami azért is jó, mert az elsőhöz, ami az írás érzelmi befolyásoltságával foglakozott volna, olyan gondolatmenetek álltak össze bennem, ami brutálisan lecsupaszította volna az IRL-énemet. Még jó, hogy nem tettem meg! Időközben érkezett egy darab “hivatalos felkérés” is a privát blogom látogatására és nyilvánosan is volt egy ilyen kérdés. Ami azért jól esett. De lehet, hogy az elején említett, engem felcsesző-kérdőre vonónak van némileg igaza. És a körülmények változtatásával (a magánjellegű blogolással) a saját célomat, érdekeimet sem szolgálom megfelelően. Mert ugyan a “netes nyugodtságom-szabadidőm” megőrzését a privát blogolás, az érzelmi elvonóra vonulás, az olvasás és írás, a gondolatok visszaszorítása segítené, de más tereken meg a számomra is kívánatos tényezők elsorvadásával járna. Igaz, igaz. Hja, az az arany középút, az ami nem megy jól nekem… Meg ha belegondolok, hogy nekem is milyen jó volt a régi, akár már elhagyott blogokat böngészni… Zaizent és a többieket is. Egye fene, megyünk vissza nyilvánosba. Egy hét sem volt a zárt blogolás. Szűk egy hét a magányból, amit kicsit vágytam is. Jól is esett. Csak egy bejegyzésem született így, az Arslan Senki – Csak a zene… Ezt már megint nyilvánosra publikálom. Aztán megpróbálom a körülmények helyett, magamat, a hozzáállásomat változtatni. Általában is az az üdvözítő persze, de balga módon azt gondoltam, hogy itt, ebben a valóságtól némileg elszakított netes létben ez majd megy máshogy is. A személyes problémám az az ezzel, hogy a bagózást is csak láncdohányosként tudtam űzni, a másik póluson csak a teljes absztinencia működött. A testmozgást, sportot is sokszor vittem a túledzésig, sérülésekig, míg a másik végleten boldog hedonizmussal lustálkodtam, zabáltam és híztam több tíz kilókat. Hajlamos vagyok túlzásba vinni dolgokat, a teljes odaadást is. Ezügyben a digitális élményvadászat terén is változásokat kéne eszközölnöm…

Advertisements

5 thoughts on “Érzelmi elvonó – hogyan szokjunk le az írásról?

  1. Egy nehéz hét után még téged is viszontlátlak a netes porondon. Érdekes hétvége ez. 50%-ban arra fogadtam, hogy visszatérsz.
    Ez bejött.
    A túlzásba vitt végletek. Igen, ez ismerős, velem is megesik ebben-abban. Persze én eléggé kiéleztem az önkontrollt, más okok miatt, így kissé könnyebb helyzetben vagyok.
    De azért örülök, hogy újra itt vagy. A privát blogodra nem volt időm, kedvem és az igazat megvallva: ha privát blog, akkor nekem mi közöm hozzá? Ilyesféle gondolatok motoszkáltak bennem.
    Felmerült bennem, hogy az általad felvetett kérdésekhez hasonló dolgokról írok. Mi miért van, hogyan van, miként lehetne változtatni. De elvetettem az ötletet. Túl nagy falat lenne egy filozófiai cikket megírni, és nem kevés embernek szúrná a szemét. Mivel a stílusomat nem tudnám elnyomni, így tuti csípősre sikerülne. xD

    Üdv újra még egyszer.

    Kedvelés

    • “örülök” – Az jó, annak én is.
      “sok” – Khm. Nem egészen erről firkáltam mostanában. 🙂
      “szolgáltat” – Na erről aztán meg végképp nem… 😀

      Kedvelés

  2. Megszokásból ráböktem a blogod linkjére, és nini, balazz újra nyilvános? Na akkor nézzünk csak szét… =)

    Jut eszembe, a múltkor ha jól emlékszem Sjonna blogját hoztad fel, hogy ő (is) átment privátba. Arra akartam még annyit írni, hogy igen, azért tette, mert az addigiakhoz képest, erősen magánjellegű, az életével kapcsolatos bejegyzéseket írt már csak. Olyanokat, amiket nem akart hogy mindenki lásson.

    Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s