Nem értem: Miért?

Az utóbbi egy hétben négyen is feliratkoztak követőként a WordPressen belül a blogomra. Pedig alig írok. Pedig úgy tűnt, hogy ők egy kivételével nem érintettek rajzfilmmánia ügyben. Pedig a blogrollomban több olyan oldal is van, melynek gazdája nálam jobb író – magam helyett inkább ajánlanám követésre. Akkor meg nem értem miért. Ezzel egyébként most épp egyforma a rám WP-ben feliratkozók és az általam WP-n keresztül követettek száma: egyaránt húsz-húsz.

Persze nem ez az egyetlen dolog amit nem értek. Sok mást sem. Ebben a blogolósdiban sem. De most ez nem is nagyon zavar. Jobban zavar az, hogy életszakaszi krízisben vagyok. Illetve az nem is hogy benne leledzem, hanem az, hogy eddig ezt nem vettem észre. Viszont most, hogy ráébredtem már nem is zavar annyira…

Pedig gyanús lehetett volna, hogy hónapok óta már nem is akartam hallani a 40-es számról. Elhatároztam, hogy ha jövőre betöltöm ezt az életkort, akkor csak harmincon túlinak fogom magamat címkézni… Gyanús lehetett volna az is, hogy érzelmileg mennyire instabil lettem. Visszagondolva 14 és 18 éves korom között, tiniéveimben voltak ilyen viharos érzelmi állapotaim. Nem volt egy könnyű kor… Utána viszont imádtam a fiatal felnőtt éveket, a húszas-, harmincas éveimet. Lubickoltam bennük. A gyerekkoromra, iskoláséveimre nem szívesen emlékszem vissza – nekem jól jött a munka világa, szerettem a felnőtté válást. A nagyobb önállósággal később önként hajtottam a fejem újabb “rabigába” – vállaltam kötöttségeket: mind munka melletti tanulást, mind egy másik individuummal való együttélést, kölcsönös kompromisszumokat tekintve. Még a gyermekáldás sem igazán rázott meg, nem jelentett törést, pedig nem kis változás volt. Zárójelben megjegyezhetnénk, hogy párom ezt nyilván másképp élte meg – a csecsemőkor erősen erodálta drágámat… Tulajdonképp az sem lenne önmagában olyan vészes, hogy immár gyermekeink is a tiniévek krízisét kóstolgatják.

Ami ciki az az, hogy eközben én – akinek támogatnia kellene őket – szintén krízisben csücsülök. Ez milyen igazságtalan dolog… És még fel sem ismertem. Persze szerencsére van a gyerekeknek egy szuper anyjuk. Aki mondjuk szintén nem hibátlan, sőt tulajdonképp gyagya ő is. Lehetnénk jobb helyzetben is. Lehetne rosszabb is. De ez van, ezt kell szeretni. És lehet is.

Nálam pedig azért nem annyira vészes az összezavarodás, mint tizenévesesen volt. Kicsit ugyan később tippeltem, hogy elér a középkorosodós problémahalmaz. Sőt úgy gondoltam, hogy ezzel nem is lesz gáz, csak majd a kapuzárási pánikkal ötven után. Tévedtem. Most azért már nem akarom megdugni a világ minden nőjét. Akarom – nem akarom. Ez nem ilyen… Tudom, hogy a hűség is elhatározás kérdése, de azért nem egyszerű dolog ez sem. Most jövök rá, hogy a krízisem jele lehetett már az is, amikor nemrég netes levélváltások során érzelmileg nagyon közel sodródtam egy nálam jóval fiatalabb lányhoz. Annyira összecsengtünk. Vagy hogy egy majdnem anyám korabeli asszonyhoz is vészesen vonzódom. Ha agyonvertek, kínzópadra vontok, inkvizíció elé idéztek sem fogom nektek beismerni, hogy ezekhez a szitukhoz a szerelemnek vagy a szexuális vágynak bármi köze lenne. Viszont jó, hogy rájöttem – ha későn is – hogy átfogó gáz van. Így már talán nem bagatellizálom el és kezdhetek vele valamit. Jövőre 40 leszek! Vállalom magam előtt is. Azt is, ami ezzel jár. Zárom az előző fejezetet, nyitom az újat. Igen, vannak érzelmi gondjaim is. Ezt is vállalom. És úgy tűnik immár rendszerben is tudok erre a dologra tekinteni, kissé távolabbról. Bízom benne, hogy így kezelhetőbb lesz a dolog.

És akkor megint ott tartunk, mint korábban többször: kiderült, hogy papírkutya vagyok. Párom a kemény. A stabil. Pedig ő nálam idősebb is, kicsit előrébb jár a nyűgök begyűjtésében. Nem tudok elégszer hálát adni érte! Éljenek a nők! Apám is méltatta őket, annyira hogy lett is fél tucat felesége, van egy tucat tesóm. Én viszont az általános elméleti csodálaton túl a gyakorlati, konkrét méltatást mindenképp megpróbálom egyetlen nőnek fenntartani. Szeretett, drága feleségemnek! Akivel ugyan pont a napokban nem szóltunk egymáshoz jó 24 óráig, aztán később meg rendeztünk olyan szempillantás-csatát, hogy lányom órákig azon röhögött – mondván pont olyanok vagyunk, mint a macskáink, amikor felfújt farokkal lesunyt füllel közelítenek egymáshoz a nézeteltérésük rendezése közben… Na bumm. Nem vagyunk tökéletesek. Nem is leszünk soha. És? Ma meg amikor elvittem úszni, szaunázni, lazulni akkor meg úgy néztünk egymásra és úgy csókoltuk egymást… De úgy… Hát lehet ezekbe a szemekbe könnyet csalni? Lehet ezt a szájat lefelé görbíteni? Lehet, persze. De törekedni fogok rá, hogy ez lehetőség szerint minél inkább a nullához közelítsen. Isten engem úgy segéljen.

Reklámok

3 thoughts on “Nem értem: Miért?

  1. *feeling happy bejegyzés lett! 🙂
    Amúgy meg szertinted a biológia ismeri az évek fogalmát, mert szerintem fingja sincs, hogy hány éves. Olvastam valahol, hogy a test hét évente cseréli le a teljes szerkezetet, ami anyi tesz, hogy a hatodik csere vége majd csak negyvenkét éves korodben jön el és nem negyven évesen, egyébként is társadalmi beidegződések miatt küzdesz, amik egyérszt nem számítanak, másrészt nem változnak, egyedül a saját hozzáállásod az amint képes vangy módosítani és milyen jó is így.

    Kedvelés

    • Hááát… pont nagyon nem happy számomra az egész szituhalmaz, amit itt pedzegetek – de valóban megpróbálom magamra erőltetni, hogy úgy tekintsek rá, és írásban is próbáltam arrafelé terelgetni.:) Olvasni én is olvastam már sok mindenről: a hét éves megújulási ciklusról, biológiáról, fogalmakról, társadalmi beidegződésekről, változásokról, folyamatokról, technikákról, képességekről, készségekről stb. Meg meg is éltem, át is éreztem is egy pár dolgot. A társadalmi beidegződések meg egyrészt nagyon eltérnek kultúránként, másrészt meg változnak is néhány nemzedékenként (pl. már az én rövidke életem alatt is rengeteget), harmadrészt meg baromira számítanak, hiszen én magam is a társadalom szerves része vagyok, nem is szeretném kizárni magam belőle, ha elvagyok a periférián is.

      Előzőektől függetlenül egy csomó dolgot nem értek (lásd cím…) magam körül, magamban.
      Az engem körülvevő embereket és társadalmat sem mindig.
      És azt sem, hogy min tudok módosítani magamban és min nem…

      Kedvelés

      • Persze, megértem én, hogy minél többet megélünk, annál többet szeretnénk tudni, következtetni, és a megszerzett tudástól reméljük, hogy a bizonyosságot: a világ leképletezhető, az emberek leírhatók, minden kérdésre akad egy válaszunk a múltból… Sokszor teszem fel én is a miért kérdését, nem kapva választ, a múltban pedig a miértek kergetése egész mélyre sodort.
        Egyetlen dolog mentheti meg az embert: a humor, na meg az önirónia és szarkazmus, ahogy a világot szemléljük 🙂

        Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s