Nyaralj otthon 2.

Nekem a Balaton a Riviéra… mondja a  félszáz éves dalszöveg. És milyen igaza van! Sőt, továbbmenve bármelyikünk lakóhelye környékén fellelhető esővízgyűjtő csatorna vagy -tó, patak, időszakos erecske lehet az! Gyermekkoromban úgy emlékszem így is volt. A lakásunktól néhány utcányira fedeztük fel a természet titkait: a békák és gyíkok anatómiáját, a nád, kövek, fák anyagának keménységét egy hétköznapi csatornánál. Míg nagyszüleimnél egy kis hegyi patak jéghideg vizében gyakoroltuk a seggest, fejest és értornáztunk – bár ez utóbbiról akkor még nem is hallottam. Most pedig több évtizeddel később ismét “hazai vizekre eveztem”: a festői Mártélyi-holtág selymes vizére és a Tisza, meg a Maros legalsó magyarországi szakaszára – melyeknek hőfoka idén augusztusban kenterbe verte a Balatonét, Velencei- és Tisza-tavakét és az Adriai-tengerével megegyezett…

Következzék tehát az otthon nyaralásos-bejegyzésem második része. Az első inkább csak bevezetés volt (és most írás közben látom, hogy szükség lesz egy harmadik befejezőre is). De itt is maradok annál a struktúránál, hogy a történéseket nem kronologikusan, hanem téma szerint csoportosítva veszem sorra. Úgy, ahogy az első posztban is összefogtam a gyógyfürdős élményeket, holott időrendben nem közvetlenül követték egymást. A már említett passzív pihenéssel és napozásokkal kezdődött a nyaralásom, majd gyorsan követte az első három napos etap: Itt volt az első napon a korábban már írt Anna-fürdős szaunázás, gyógyfürdőzés, úszás. A másodikon családi múzeumlátogatás, városban andalgás és kocsmában kézműves sör, meg -fagyi mustra. A harmadikon a csendes wellnesses élmények és egy magyar top25-ös vidéki étterem felkeresése. A makói fürdőben pedig csak két héttel később voltunk. Viszont ha témák szerint veszem sorra a történteket, akkor esetenként talán az összehasonlításra is jobban lehetőség nyílik, ha a jelleg meg kissé túl listázós is lesz:

Mindent a szemnek – Légy turista a saját településeden!

Erről, ilyesmi címekkel megint csak jó sokan írtak már. És milyen igazuk van! Nincs ezen mit ragozni – nyitott szemmel járva nagyon sok mindenre rá lehet csodálkozni. Városokban szemkápráztató építészeti gyönyörűségekre – melyből bőven jutott nekünk mind Szegeden, mind Hódmezővásárhelyen, kismillió lakóházon is. Makón inkább csak a Makovecz-épületeket tudnám kiemelni, de ezekből meg Magyarországon itt van a legtöbb egy helyen. A fürdő – ahogy már írtam – utolérhetetlenül impozáns, mely mellett a buszpályaudvar és a Hagymaház is megér egy misét! A kisebb településeken élőknek viszont nem jut ennyi épített látnivaló, de természetiből még ők is csemegézhetnek.

A férfi szívéhez a hasán át vezet az út?

Nem megyünk bele horroros, erotikus anekdotázásba, de az tény, hogy feleségem még az ismerkedési fázisunkban főzött nekem egyszer egy olyat, de olyat, hogy azt azóta is a legnagyobb orgazmusaim közt tartjuk számon. És az az igazság, hogy neki is szépen csillog a szeme, ha kellően előkészítve a “tenyeremen behordom” egy étterembe, mint most is. Persze míg a fent említett nézelődés teljesen ingyenes, addig gasztronómiai örömökre már jócskán lehet pénzt elverni.

Az ilyen kalandozások tervezésében a net sokat segít, azon túl, hogy egyben össze is zavar a nagy választékkal. Nézelődésem közben így jutottam el a különböző toplistákig (Dining Guide, Gault Millau) és étterem-, étel kritikákig, amik jó mókának tűntek. Azt gyorsan meg is állapíthattam, hogy itt is hasonlóan finomkezű, alázatosan nyalós az alaphozzáállás, mint a kritikák más területein. Hiába: pénz beszél… kritika kussol… Mindenesetre az egyik idei toplistáról két étterembe is elmentünk a vidéki top25-ből:

  • Tiszavirág Szeged: a manapság divatos bisztró-jelleget kapjuk elegánsan, de mégis lezseren, eklektikusan, izgalmasan. Bár ez főként az épített környezetre igaz, az kifogástalanul lett felújítva, átalakítva, berendezve, díszítve. Az épület múltja is izgalmas, én még halványan emlékszem rá amikor lepukkant kockás-abroszos alkoholista tanya volt, de előtte kommunista mulatós bordélyként is működött többek közt. Kicsit “csaltunk” és nem á la carte rendeltünk, hanem csak az olcsóbb déli ebéd menüből.  Jelenleg két fogásnál ez 1.700 ft., háromnál 2.200. Ami azért nem kevés – ahhoz képest, hogy 500-800 forintból egész jó két-három fogásos menzakajákat is lehet kapni – de még mindig lájtos az étlap 2-3 ezertől kezdődő fogásonkénti áraihoz vetve. Meg ittunk hozzá egy üveg magyar levendulás cidert (a levendulára a tavaszi tihanyi kirándulásunk óta nagyon ráálltunk: szörp, csoki, méz formában is borzolta már az ízlelőbimbóinkat). Ez utóbbi ára sem volt kevés kispénzűként szemlélve, de a hangulatunkat igencsak kellemesen befolyásolta párommal. A kiszolgálásra sem rosszat, sem jót nem tudnék különösebben mondani. A tálalás rendben volt, az egyik levesnél találkoztunk azzal az izgalommal, hogy a leveses csészének teljesen domború volt az alja, de ez csak a leves elfogyasztása után tűnt fel, amikor hintázhattunk vele – addig vajon az alá hajtogatott szalvéta tartotta stabilan? Láttam, hogy minden vendég után alaposan lefertőtlenítik, tisztára törlik az asztalokat, de számomra furcsa volt, hogy a második fogáshoz az evőeszközt simán az asztallapra tették szalvéta vagy tányér nélkül. Az ételek között volt ami egész izgalmas, szokatlan volt a használt konyhai technika miatt (pl. a krémleves) vagy ízében, fűszerezésében, esetleg alapanyagában (pl. tápióka puding). Aztán volt olyan, ami ugyan ehető volt és egészségesen elkészítettnek tűnt, de leginkább unalmasnak, jellegtelennek lehetett volna jellemezni, azon túl hogy persze bárki finomabban elkészíti (székelykáposzta). Ami kicsit ciki volt talán, hogy a belső udvarra, ahova kiültünk elég idegesítő, monoton, döngölős-elektronikus zenét szolgáltattak plusz a konyhából párhuzamosan szólt valami metál is. Ez a katyvasz mindenképp zavaró volt és méltatlan egy nívós helyhez, de sebaj, lazaság van, én is rövidgatyában és pólóban ültem be fürdőzés után.
  • Bistorant Szeged: ide csak a gyerekeket vittem, asszony már dolgozott. Szintén ebédmenüt fogyasztottunk, de itt 1.500 alatt maradt a három fogás. A környezet hasonlóan érdekes volt, mint a Tiszavirágban, de azt a magas szintet nem érte azért el. Szintén a kertben ettünk, ahol egy méhecskével (darázzsal?) is meg kellett küzdeni az élelemért. A kiszolgálás rendben lett volna, ha nem hozzák ki a levesem evőeszköz nélkül, aztán nem fordul elő, hogy rám se néz egyik pincér sem, hiába akarok veszettül integetni. Mire nekiláthattam bizony már nem állt fenn a veszélye egyáltalán, hogy megégeti a számat. Ettől függetlenül persze ez már az a kategória, ahol a felszolgálási díjat külön rácsapják a számlára, de természetesen borravalóra ezután már nem számíthattak tőlem… Kísérletező érdekességekkel itt is találkozhattunk, így a “tradicionálisabb” étkeztetés (kóla, sült krumpli, palacsinta) hagyományait kedvelő gyermekkorú fiam nem ette degeszre magát… De lányommal jókat kóstolgattunk. Ha csak ritkán is csettintettünk fel elismerően.
  • WOK n’ GO: minden egyforma ízű, étteremláncos átlag műkaja. Soha többé. De lányom először evett sushit, fiam meg rákot – amivel elégedettek voltak, mint élménnyel. Párom meg ravaszul megmutatta, hogy kell könnyen enni evőpálcikával: nem töri ketté a párost és így mint egy csipesz működik. Protokoll? Ugyanmá…
  • Az élet étterme: nyerskaja (kizárólag magvak, zöldségek, gyümölcsök) nagypofájú reklámszöveggel megtámogatva. Aki még nemigen készített magának salátákat, leveket otthon és nem evett ilyesmiket azt át is tudják ejteni. Nálam ez sajnos nem jött be nekik… Ráadásul agyam is van és használom is. Persze erre az ilyen étteremláncok nem számítanak. Párom itt is kimaradt a buliból, fiam pedig éhen… Bár az almás süti részünket is nekiadtuk, az fincsi volt. Lányommal persze megint kíváncsian kóstolgattunk, tulajdonképp voltak nem rossz dolgok, mert az erős, indiai jellegű fűszerezés kellemesen rátelepedett sok mindenre. Viszont a zöldség-gyümölcs turmixok kritikán aluliak voltak. Nem tudom mennyi vízzel ütötték fel, hogy ennyire ízetlenre sikerültek. Aki ezt nem veszi észre az bizonyára életében nem készített még otthon alma-ivólét frissen facsarva. De mint láthattam vannak ilyenek, mert a bolt azért eldöcög valahogy.
  • És a győztes? Volt még több is, például elmentünk hamburgerezni is (“kézműves” hambit, mert most mindenből ez a divat…) de végül nem előzőek, hanem egy szimpla, hagyományos kifőzde, egyszerű környezetben elfogyasztott svédasztalos ebédje lett. Sorry. Ez van. Ugyan az 1.800-as felnőtt ár nem alacsony (ha a gyereké csak feleannyi is), de a hagyományos ízek rendben voltak, az egyik két napos kirándulásból fáradtan hazaérve, pedig baromi jól esett. Természetesen a választék hatalmas volt, csak arra kellett vigyázni, hogy ne egye túl magát az ember. Nos ez nem sikerült – ez volt az egyetlen negatívum. Hat vagy hét fogásnyi kaját be is pusziltam és a legjobban azt élveztem, hogy már előételnek is marhapörköltet választottam.

Ja, és ha már kulinária, akkor ne feledkezzünk meg az italokról és édességekről sem:

  • Sörörömök: pár éve már hallottam a kézműves sör kifejezést, amin akkor még jót röhögtem. De mára ez is nagyon kinőtte magát, ahogy mindenből divat lett kézműves verziót készíteni. És ez mit jelent? Hogy előtte minden mű volt és futószalagon készült? Most meg minden “kézműves” cucc egyedi és szuper? Hát nem. Viszont az árban jelentősen meglátszik a különbség, van hogy egy csatos üveges sört egy ezresért adnak, ha haza is akarod vinni. Eddig döntően a multik lagereit és pilseit ittam, így az első IPA sör kb. ugyanannyira meghatározó élmény volt számomra, mint a legelső sör. Konkrétan órákig csodálkoztam utána, hogy ez mennyire keserű… Összességében ez a pár magyar kézműves sör, amit eddig próbáltam, nagyon nem győzött meg – bár tény, hogy legalább ütősebbek voltak, mint a bolti, hígabb társaik.
  • “Nyalni csak úgy lehet”… persze mára a fagylaltok is “kézművesek” a divathoz igazodva… Talán idén nyáron nálam a levendulás csoki nyert, de hát említettem hogy elfogult vagyok… Ettől a tényleges év fagyija: a mézes-diós hecsedli elmaradt, bár érdekes, tartalmas, masszív próbálkozás volt, a méz íze kicsit talán túlságosan dominált, de a csipkebogyót sem nyomta el tulajdonképp.
  • Tortadözsi: nem vagyok édesszájú a család másik három tagjával ellentétben, de az ország tortáját azért minden évben igyekszünk lecsekkolni. A mostani győztes Somlói revolúcióról az volt az egyöntetű véleményünk, hogy: minek? Mármint, ha van egy nagyszerűen kitalált édesség, jelen esetben a somlói galuska, akkor minek megcsinálni annak a kevésbé finom, kevésbé markáns, kevésbé izgalmas tortaváltozatát? Persze tudom én a történelemleckéimből, hogy a magyar szereti a revolúciót, szeret forradalmat csinálni. Ugyanakkor lehet hogy inkább evolúcióra lenne szüksége ennek az országnak: összefogásra, kiegyezésre és nyugodt, de folyamatos fejlődésre.  Ez a torta viszont most csak egy devolúció vagyis visszafejlődés, visszalépés. Sajna.

Olcsó szállásnak… nem alvás a vége?

A nyaralásom három hete alatt sajnos csak kettőben sikerült feleségemnek is szabadságra jönnie. Persze ez sem olyan rossz teljesítmény, volt hogy még ennyire sem tudtuk a melóinkat összeegyeztetni. Mindenesetre a három héten kétszer két éjszakára utaztunk csak el négyesben – ezt már a gyerekekkel is egyeztetni kellett, mert nekik is voltak barátokkal, barátnőkkel programjaik.

hestia

    • Az első hétvégén Mártélyban kifejezetten cél volt, hogy a vízparton legyünk, így igazából egy üdülőre és egy apartmanra szűkült a lehetőségek listája, de csak utóbbiban volt hely. A 3 ezres fejenként és éjszakánként a teteje volt annak, amit még viszonylag olcsó szállásként el tudok képzelni, de ezért legalább külön kis birodalmunk volt saját tusolóval és vécével. Ami kicsit bántott, hogy a szállás nem a vízre nézett, hanem a hátsó kertre. Nemrég Tempty-t leoltottam a saját blogján, hogy nem készült fel eléggé az utazásra, erre a sors az orromra koppintott: mi is beleszaladtunk egy szombat éjszakától vasárnap hajnalig tartó buliba, aminek a hangereje elől semerre sem volt menekvés. Kár, hogy erőm sem volt éjszakázni, bulizni már. De a család ötven százaléka legalább jó alvó, ők húzták a lóbőrt. Pedig előzetesen még a Google-térképet is sokat bújtam, fantasztikus, hogy azon is mennyi mindent be lehet már kóborolni.

    • De a a nagyobb kaland az a makói szállás volt. Ugyanis kempingbe mentünk. Nem sátrazni ugyan, hanem csak faházas motelszobába, de azért ez is meglehetősen spártai volt kedves családomnak. A közös vécét és zuhanyt is nehezen fogadták, meg azt, hogy a szobában semmi nincs, folyó víz, mosdó sem. Én ugyan katonaként többször aludtam terepen, hóban, földbe vájt lyukban és bohó fiatalként bokorban, mezőn, park padján stb. – de az sem most volt már. Ezért egy kicsit én is aggódtam, hogy menyire kényelmesedtem el – de nem volt gond. A gyerekek persze attól is besokalltak, hogy bogarak mászkáltak a szobában. Az ár sem volt épp olcsó, mert nem akartunk háromágyasban szorongani – ami egyébként 2 ezres alá jött volna ki egy főre, ami a kollégiumi, diákszállásos árszinten van vagy egy kicsit be is előzi – így kettőt kértünk. Viszont a környezet szerintem mindenért kárpótolt – erre jogosan mondják azt hogy a természet lágy ölén. És a házigazdák is nagyon kedvesek voltak. Feleségem az egyik nap ugyan leesett a meredek falépcsőn egy fél emeletet – de a korlát megfogta. A farokcsontja persze még napok múltán is fájt, de a hátgerincének régi becsípődései meg kipattantak. így összességében tiszta haszon… Mondtam is neki, hogy csontkovács helyett évi egyszer kiviszem oda és lelököm a lépcsőn… Az egyik nap a folyóparton, a folyó fölé kihajló fedett teraszon reggeliztünk, a másikon meg egy hangulatos belső lugasban, ahol cinkék és csúszkák repdestek minket körbe csapatostól. Kicsit olyan érzés volt, mint ha Disney Hófehérkéjébe keveredtünk volna. Fantasztikus. Pótolhatatlan. A makói Maros-parti kalandparkban sikerült egyébként a legtöbb szúnyogcsípést begyűjtenem, de öröm az ürömben, hogy itt meg megnéztünk egy szuper tűzzsonglőr előadást is a Hestia csoporttól, nem beszélve arról hogy az éjszakai égbolt milyen tisztán borult felénk – ahogy persze a fénytől elvakított városi környezetben sosem látjuk. Ráadásul még a kemping vendégei is csupa érdekes, nyílt, jó fazonnak tűntek – csak épp ismerkedni nem volt időnk. Hébe-hóba váltottunk csak pár szót. Én mennék újra…

Zárójelben megjegyzem, hogy a közeli, szomszédos célpontoknál felmerült a szerbiai Palic (Palics) és Subotica (Szabadka) is, de egyelőre elméleti szinten is elvetettük. Egyrészt feleségemnek vannak kellemetlen emlékei magyarként Szerbiából, szerbektől, másrészt a netes hírek alapján úgy látom, hogy adhatunk még néhány év fejlődési időt szomszédunknak a meglátogatásuk előtt. Meg csatlakozzanak csak az EU-hoz is, legyen egyszerűbb a határátlépés.

Reklámok

5 thoughts on “Nyaralj otthon 2.

  1. Májusban jártam a Bistorantban, nekem bejött. Sajnos – most goni leszek – tűrhető kávét nem sikerült sehol magamba rendelni Szegeden, bár múltkor olvastam, hogy egy újonnan nyíló helyre baristát keresnek.

    Kedvelés

    • Látom, hogy nagy kávé-ínyenc vagy, de én (mi) nem értünk hozzá – így nem tudom, hol, merre lehet “tűrhetőt” inni. Egy jó erős, gőzölgő fekete, páromnak sok tejjel, nekem kevéssel és rendben is vagyunk. Ezen felül eddig egy dolog volt, ami megfogott: amikor egy indiai étteremben kardamommal szolgálták fel a kávét. Kaptunk is ajándékba egy kis marékkal és utána vagy két hétig minden reggel mozsár-csörömpöléssel boldogítottam a szomszédokat: frissen tört kardamom dukált a feketébe. Ja, meg persze a nyári tengerparton szerettük a jeges kávét – de az már tizenöt éve volt… Az éttermekkel is így vagyunk: olyan ritkán megyünk, hogy nincs nagyon összehasonlítási alapunk…

      Kedvelés

        • Basszus, most guglizom, hogy a tejeskávét, nem csak hogy máshogy hívják spanyolul, franciául és olaszul – hanem azt merik állítani, hogy egyébként másmilyenek is. Hmmm. Nyilván először is valami jó hely kellene, mert nemrég beültünk párommal valami állítólagos latte/melagne-párosra és hát semmilyen volt mindkettő, de egy ezrest otthagytunk rá. Ez így nem…
          Amúgy számomra talán fontosabb a mitnél – a hogyan és hol. Például ugyanaz a görög desszertbor teljesen más ízű volt itthon a városban egy átlagos hétvégén, mint kint a tengerparti naplementében. Vagy tőled is nagyon tudom irigyelni a bringázás közbeni Balaton-felvidéki (ha jól rémlik) kortyolgatásaidat. Nem tudom elképzelni, hogy ott például lenne olyan rosé, ami ne ízlene. 🙂

          Kedvelés

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s