Nyaralj otthon 3.

Számomra váratlanul elhúzódott a 2014. augusztusi otthon nyaralásos bejegyzésem, így az első és a második részt követően gyorsan csapjunk is bele harmadikba, hátha egyszer a végére is érek…

Kultúra – közfeladat vagy biznisz?

Manapság minden biznisz… Ezt mutatja az is, hogy Szegeden A fáraók Egyiptoma című kiállítás három helyszínére való belépésért kis túlzással egy kisebb vagyont kipengettünk családosként.  De egyben közfeladat is, amit meg onnan láthatunk, hogy a hódmezővásárhelyi Emlékpontba és Magyar Tragédia 1944 Kiállítóhelyre meg ingyen mentünk be. Egyik egyébként is ingyenesen látogatható, a másikba pedig a 194/2000. (XI.24.) Kormány rendeletnek köszönhetően mehettünk be díjtalanul, mivel augusztus 20-ra szerveztem meg, nemzeti ünnepre. Erről a lehetőségről eddig nem is tudtam! Szóval a csórók menjenek csak márc.15-én, aug.20-án vagy okt.23-án – a tehetősebbek meg, akik megengedhetik maguknak a kultúra anyagi támogatását, azok tegyék meg.

  • A fáraós kiállítás egyébként elég kevés és unalmas volt ahhoz képest, hogy milyen nagyszabásúnak harangozták be. Bár a Kass Galériában legalább volt hozzá egy Kass János grafika kiállítás is, aminek persze a rajzolt műfajok iránti rajongásom miatt örültem, de az is szűkkörű volt ahhoz képest, hogy a netes keresések bőségéhez vagyok szokva. Becsületükre szóljon viszont, hogy a háromból egy kiállítóhelyen, a Fekete Házban nagyon jól szórakoztam. Ritkán nevetek ennyit múzeumban. És nem azért, mert a múzeum kertjében található a Maláta sörkert, ahol először kóstoltam magyar IPA kézműves sört a második részben kicsit bővebben leírtak szerint (valószínűleg szerencse, hogy nem a Sötét Bunkó került először a kezembe, amivel szintén szemeztem). Szóval ez egy frankó, közvetlen, interaktív, humoros kiállítás volt – szerettük. Párom azóta is mondogatja, hogy olyan gyékényágyat szeretne, mint amit ott próbáltunk, de egy hasonlóan kényelmes ülőfürdő ellen sem tiltakozna itthonra… Sok kiállítási tárgyat össze lehetett fogdosni, ügyesebbek és kisebbek rajzolhattak is, lehet szagolgatni és volt egy poénos fülhegyezős rész is, amikor egy ókori egyiptomi orvosi vizsgálaton lehetett részt venni. A hiedelmekre épülő kuruzslást, varázslást bemutató rész volt talán a legviccesebb – ott kis híján gurultam a röhögéstől.
  • A hódmezővásárhelyi Magyar Tragédia 1944 kiállítóhely gyakorlatilag egy holokauszt-múzeum egy kívül-belül gyönyörű zsinagóga mellett. Olyan szerencsében és megtiszteltetésben volt részünk, hogy a gondnokon kívül sikerült elcsípni egy beszélgetésre a hitközség fiatalos kántorát is (rabbi ott nincs, legközelebb csak Szegeden). Csak egy kérdésünk lett volna a nemrég avatott kerti emlékművel, a sírra helyezett kövek szimbolikájával kapcsolatban, de nemsokára belebonyolódtunk múltba, jelenbe, jövőbe, politikába, gazdaságba, magyar- európai- és izraeli helyzetképbe. Szuper, gondolatébresztő beszélgetés volt, na. Maga a kiállítóhely pedig kicsi, de látványosan és hatásosan elkészített. Az egyik folyosón hosszában sétálgatva lehet elolvasni a folyóírással írt szöveget (ezért vagy tucatszor végigsétálod fel s alá) szörnyű szenvedésekről, amelyet archív fotók kísérnek gyönyörű kisgyerekekről. Baromi elegáns a fekete-fehér színhasználat, az üvegekbe mart szöveg. Egy kis kitérőben régi újságcikkek, határozatok, ítéletek másolatai vannak padlótól plafonig plakátolva és aranyszínű konzervdobozokon feliratok, amiket körbe lehet pörgetni, mint az imamalmokat. (Ezek szimbolikáját elfelejtettük megkérdezni – az izraelitáknál is van valami imamalom-féle, mint a tibeti buddhistáknál?) A kitérőben a szemben lévő fal teljes egészében tükör… Szembe tudsz nézni magaddal? Én már itt nem nagyon tudtam, mert előtte voltam a nagyteremben is, ahol egy videót is megnéztünk, meg volt némi hanganyag gyerekektől, kis gyermekek ruhái koporsókra feszítve stb. Sötét tónusú hely, súlyos sötét emlékek. Oké, hatásvadász, elismerem az, ahogy rámennek a gyerekáldozatokra – de működik, és érezhetően nem hazug. Szóval: baromira nem értem a holokauszttal viccelődőket, azt tagadókat. Megértem, hogy lehet haragudni vallási előírásokra, kivagyiságra, pénzzel ügyeskedésre stb. Politikai nézetből, ízlésből stb. is lehet sokféle, elfogadom. De bassza meg, ártatlan kis gyerekek ilyen szörnyű szenvedéséből és halálából viccet csinálni vagy eltagadni… Ezt a nézetet, sem megérteni, sem elfogadni nem tudom. Ismerek ilyen jobbos fazonokat sokat és iszonyat jó fejek sok téren, mint embert szeretem is őket, de hát egyes nézeteik oltári faszságok… A józan ész megáll. Hááát, csúnyán bőgtem. Gyermekeim vigasztaltak. Jó kis programot találtam ki nekik az ünnepnapra mi? Főként, hogy ezután mentünk át az Emlékpontba, ahol Rákosi börtöneiről is volt egy időszakos kiállítás, börtöncellával, akasztófával, ahogy kell…
  • Emlékpont: Rég jártunk már a budapesti Terror Házában, amire már nem annyira emlékszem, de ez is hasonlóan profi hatásúnak tűnt fény- és hangtechnikában, hangulatban. Maga az épület külső megjelenése meg sokkal hatásosabb, izgalmasabb, maradandóbb is szerintem. Az épületbe – kínai agyaghadseregként – süllyesztett vörös katonák is nagyon jók. Viszont az egész… szerintem unalmas. Száraz. Túl sok meghallgatni való unalmas riport, ráadásul a pappírra nyomtatott több oldalas információk elég amatőr megoldásnak hatottak. Ja, és igazából a börtönös kiállítás sem ütött úgy, mint kellett volna. De legalább rockyztam (ezt valóban így kell írni? hülyén néz ki…) egy jót az asszonnyal a retro büfében. Érdekes volt egyébként hogy itt az ávósokról volt olyan fényképtabló, mint a holokauszt emlékhelyen a zsidó kisgyerekekről. És meg kellett állapítsam, hogy mindkettőn rengeteg szép, mondhatni kedves arc néz rám. Akár áldozat, akár hóhér. Akár ártatlan, akár bűnös. Hogy is van ez akkor?
  • Zárójelben megjegyzem, hogy Mártélyon a természet mellett a művészet is körbeölelt bennünket, hiszen ottjártunkkor tartották az 50. Képzőművészeti Szabadiskolát. Ergo nem lehetett úgy végigsétálni a parton, hogy az ember ne botoljon festőkbe, a túraútvonalon pedig fotósok sorjáztak, sőt még a helyi kocsma (bocs: büfé) kerítésén is képtár nyílt…

Kaland, élmény – egyben sportteljesítmény

Jó, jó egy bizonyos edzettségi szint alatt vagy túlsúly mellett minden mozgás megerőltető sportteljesítmény. Rajtam pedig van is felesleg bőven, ha mostanában ismét csökkenő mértékben is. Mindenesetre jó sokszor fáradtam el és fájt tetőtől talpig mindenhol, ahol csak lehet…

  • Kezdve onnan, hogy többször úsztunk jó nagyokat – ha az egy  órás tempózásaim még nem is jöttek vissza. A városi séták, egész napos álldogálások is észrevétlenül lopják a kondit, de a Mártélyi Tájvédelmi Körzetben tett két hosszabb gyalogtúránk is besegített a hízás ellenességbe. Oké, oké – beismerem nem egy hegyi túra. Nem annyira kemény. De a szépség – számomra is meglepő mód – ezekben is fellelhető volt pont ugyanannyira. Az erdő mindig egy csoda, a maga lüktető, változatos életével – de az ártéri erdők még ezeken belül is a vadregényesebbek közé tartoznak. Ráadásul kombinálva a folyóval és mocsárral – különböző élőhelyekkel, pusztulással és születéssel. Szép! Egy-egy fára is rá lehet csodálkozni. A méltóságukra, délcegségükre, változatosságukra stb. Sajnos az egyik ösvényen elég keményen bezabáltak bennünket a szúnyogok, de a másik, a szebb, a hosszabb tanösvény: a Tiszai szerencsére nem ilyen vészes. Ez utóbbinak nagy attrakciója a mocsáron átvezető fapalló. Az valami eszméletlen hangulatos! Nem győztem vele betelni. Hozzátéve, hogy az idei nyáron a nagy hőség hiányában és a sok esőtől amúgy is nagyon gazdag, gyönyörű arcát mutatta a természet. Minden hivalkodóan zöldellt és virágzott még augusztusban is. Pedig korábbi nyarakon már volt olyan, hogy júniusban kiégett minden a hőségtől és az aszályos időtől. Ezen kívül egy erdei pihenőből alig tudtunk továbbindulni, annyira körbevettek minket a kíváncsi énekesmadarak. De az igazán kemény próbatétel az a holtág végigevezése volt ladikkal. Több órát eltöltöttünk vele, két napon is, mindkétszer remegő lábakkal szálltam ki és fenekem, meg derekam keménységét is megemlegettem még napokig. Nem mellesleg a holtágon való evezés is valami csoda: a tükröződések, a fények, a rucaöröm- és sulyom-telepek természetes, isteni szimmetriája, a rengeteg vízimadár, a gémfélék és kacsák, mind mintha tényleg valami nagyobb, átfogóbb szépség nevében szólítana meg és simogatná az ember lelkét. A napjainkat pedig Mártélyon mindig a holtágban való úszással zártuk, amelynek a vize ekkor olyan 28 Celsius-fok körül volt – míg a Balaton, Velencei-tó 24 körül, a Tisza és Maros Szeged környékén (meg a horvát Adriai-tenger is) 26… Selymes volt a víz (lehet, hogy a sok szerves anyagtól? mert azért volt döglött kagyló és hal is, meg a holtág strandtól legtávolabbi felében valami olajos szennyeződés is sajnos) és rettentően kellemes. Az egyik este olyan hatalmas telihold kelt fel a víz fölé, hogy valami filmes trükknek hihettük volna. Lányom a hosszú hajával belegabalyodott sulymokba, olyan lett, mint valami vízi tündér vagy lápi boszorka. (Jut eszembe, sulyom: még szerencse, hogy védett és nem gyűjthető, különben lehet hogy kipróbáltam volna hogy milyen volt mint ínségeledel a török háborúk idején – de így legalább nem szenvedtem vele tudatlanul, hogy akkor mennyire érettet és hogyan kell elkészíteni, megenni.) Én meg próbálgattam a hátúszást életemben idén először – ez is egy régi terv, hogy a mellúszáson kívül mást is meg kéne tanulni.
  • Egy héttel később Makón ültem kajakba először életemben és ráadásul először folyóvízen. Na ez is egy akkora meglepetés volt legalább, mint amikor először voltam a tengernél (Görögben) és pofán csapott a víz, amit benyelve megállapíthattam, hogy sós! Nagyon, kellemetlenül sós – ne akarjátok le- és félrenyelni! Na itt meg az volt meglepő, hogy semmiképp sem akart az a kajak egyenesen menni! Se felfelé a folyón, se lefelé. Bárhogy próbálkoztunk, nem tudtunk vele irányt tartani. Azért ez egy nagy odakoppintás volt az egónak! Ilyen bénák lennénk? A kölcsönzős ott azt mondta, hogy tulajdonképp igen, mert nem álltunk rá eléggé a sodrásra. Oké azt vágom, hogy magas volt a vízállás, de nem tűnt egy rettentően gyors folyásúnak azért. Főként hogy egy hétre rá Szegeden meg tökéletesen elkormányoztuk a – ugyan kicsit lomhább – Tiszán a kajakunkat. Tudja fene. Aztán családostól sétáltunk a makói Lombkorona-sétányon, amitől az előzetes infók alapján kicsit túl sokat vártam, valójában csak egy öreges sétácska volt, kivéve hogy a kilátótornyába felmászva megint rám tört a  tériszonyom és lecövekeltem, meg süvöltöztem – a család meg hülyére röhögte magát rajtam, persze a személyzettel együtt. A gyerekek persze felmásztak és le is csúszdáztak, élvezték, ahogy később a kalandpark felnőtt akadálypályáját is, meg a folyó felett átcsúszást… fejjel lefelé is… bepörgetve is… Plusz fiam bevállalta a szabadesés-imitátor ingát, ami lényegében egy óriási hinta.
  • Ha már kalandpark akkor kis érdekesség, hogy az egyetlen ilyet, amit lenne kedvem kipróbálni azt pont a saját városomban, Szegeden találtam meg. Micsoda poén! És az is, hogy eddig még nem is nagyon tűnt fel, hogy itt is van – igaz nem is rég alakították ki, csak idén tavasszal nyitott. De ebbe rögtön beleszerettem! Csak hát rettentően drága – főként úgy, hogy idén még fizikailag sem bírnám, nem is beszélve a tériszonyomról! Aztán épp most adtak át egy tanösvényt is a Tisza-parti ártéri ligetben, a város szívétől egy köpésre. Igaz nem olyan nagy szám és az is igaz, hogy egyéb ösvényeket eddig is fel-felfedeztem a környéken attól függetlenül, hogy nem került a nevük elé a tan szócska… De a lényeg, hogy tényleg nem kell messzire menni élményekért. Pár évtized után például lementem a Tisza szabadstrandjára is úszni a belvárosban és meglepően tisztának tűnt a víz. Jól is esett, ha azért ismét meg is állapíthattam, hogy sodrással szemben nem egyszerű ez, még ha lomha is az a sodrás… És bár tudom, hogy az elmúlt években sokat fejlődött hazánkban a szennyvíztisztítás meg a környezetvédelem – azért még lehetnének tisztábbak a folyók… Főként a Marosnál jártam úgy Makónál, hogy bizony kedvem sem volt belemenni, mert büdös volt, mint a rossz akváriumvíz és állandóan úszott le rajta valami hulladék. Pedig innen származik az ország öt elismert gyógyiszapából egy. Akkor hogy is van ez?
  • Aztán kerítettünk sort olyan “huncutságokra” is, mint hogy belógtunk Szeged legmagasabb lakóházába, ami 17 emeletes és toronyfutásban versenyeztünk. Mondanom sem kell, hogy tini lányom nyert “körömcipőben”, fiam lett a második és négy és fél perc alatt én is felsétáltam. Lefelé viszont én nyertem lifttel, holott még a helyi lakókat is buzdítanom kellett, hogy haladjanak a ki-beszállással, mert verseny van, ugyebár! Szigorúan meg is említették, hogy ide nem lehet ám csak úgy bejárkálni, de azért kedvesen hozzátették, hogy a tűzoltók is szoktak néha itt edzeni. Mindenesetre így kicsivel több, mint két perc volt lefelé, egy falattal a fiam előtt érkeztem meg, aki után lányom is befutott. Vagy egy másik alkalommal elkezdtük felfedezni a városi street workout parkokat, az egyiket ki is próbáltuk, kissé megizzasztva magunkat. Nagyon autentikus élmény volt amúgy, mert pont két cigány honfitársunk is ott gyúrt, akik gyanakvó pillantásokat vetettek ránk és gyorsan tartottak egy kis rögtönzött öklöző-bemutatót is… gondolom a miheztartás, meg a tisztelet végett… Szürreális volt, hogy mellettük egy ötven felettinek tűnő kerekded asszonyság is lelkesen ott tüsténkedett, ő főként a gépeket használta. Rögtön kedvesen szárnyai alá is vett bennünket és bemutatta, hogy mi micsoda és elbüszkélkedett vele, hogy már két hete ide jár és hogy hány centivel lett karcsúbb a dereka, meg a csípője. És végül egy csendes, szemüveges srác is befutott, aki már a zászlót is próbálgatta. Ja és persze ott voltam én a két gyerekemmel. Jó kis vegyes társaság, mi? Na ilyen nincs az elit konditermekeben az fix. Makón egyébként láttunk egy élő street workout bemutatót is – igaz, hogy ebben az esetben a netes élményt nem érték utol a srácok. Egyszerűen annyi csoda van fenn ebben a műfajban a világ minden sarkából, hogy azt nehéz utolérni. Ebben a témában van egy dolog ami böki a csőrömet, a fejemben meg is van róla egy felszínes bejegyzésvázlat, csak idő kéne rá a gépen is készre írni…

Szóval igen. Élményeket akár helyben is. Ráadásul annyira sokat, hogy három bejegyzésbe is szinte csak felsorolásszerűen fértek bele. Sőt ehhez még nyaralni sem kellene, jobb esetben a mindennapokba is be lehetne, be kellene illeszteni egy csomó mindent. Csak az a napi robot ne szívná le annyira az embert, hogy hétközben szinte semmi nem megy, de a hétvége is inkább csak a passzív kikapcsolódásra, meg a ház körüli teendőkre elég…

Reklámok

One thought on “Nyaralj otthon 3.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s