Melyikünk a nagyobb gyerek?

Mármint ha feleségem és én vagyunk a mérleg két serpenyőjében? Néha nehéz eldönteni.

Úgy nevettem! Ahogy hazaértem a napi robotból és nyitottam a bejárati ajtót, párom, mint egy fekete párduc vetette magát rám orvul a kamra sötétjéből… Nooormális?! Aranyosak voltak a huncutul csillogó szemei. De igazán akkor nevettem, amikor gyerekeink elmondták az “asszonyállat” lesben állásának történetét:

Nem lakom messzire a melóból, általában gyalog jövök-megyek, fizikai-lelki szelepelés gyanánt sokszor kisebb kerülőkkel is, hogy kellően kiszellőzzön a fejem. A fél-háromnegyed órás tempós séta végét kis lépcsőzéssel is gyakran zárom, hadd dobogjon az a szív, dolgozzon a tüdő, táguljanak a pórusok. Ilyen tekintetben gondolkoztam már rajta, hogy jó lenne legalább egy tízemeletesben lakni vagy hegyen. Mert ennek hiányában túl sokszor kell fel-le nyargalnom a lépcsőházban. A lazítós lefelé meg itt tiszta pazarlás.

Ezt viszont most megszívta kedves családom. Ahogy beléptem a lépcsőházba, a kapucsengő már előre jelezte érkeztem. Nőstényoroszlánom pedig vadászállásba helyezkedett a kamra sötétjében. Hallhatták ahogy szerénységem száz kilója trappol fölfelé a lépcsőn, párom már készült hogy leterítsen engem, a zsákmányát… de én elrobogtam az ajtó előtt és folytattam az utamat felfelé. Lefelé menet fiam kikukucskált – ez még nem volt meglepő, máskor is kinéztek rám. És ezt még néhányszor eljátszottuk. A vadász inai feszülnek… ugrásra készül… a zsákmány jön, közeledik… majd kikerüli a csapdát és továbbmegy. Közben legegyszerűbb gondolkodású macskánk már aggódva figyelte páromat – csak nem ki kell mentenie a sötétből? Beszorult? Valami baj van? Gondolom megérezte a feszültséget, bár nehéz eltalálni mi járhat a fejében. Néha aggódva jön fürdőkádból menteni a “vízbe esettet” vagy például a pattanásritkítás közben visító lányomat.

Aztán végül csak hazaértem és levadásztak… Mókás volt a háttértörténetét hallani. Tényleg nem tudom néha, hogy ki a nagyobb gyerek. Mert általában ez egyébként az én játékom. Imádom a finom húsú malackámat,  páromat a legváratlanabb helyzetekben elejteni, mint a nagy, gonosz, lompos farkas. Muhahaha. Vagy ártatlan és törékeny, de harcias gidácskáimat, gyermekeimet leteríteni. Ez utóbbival mondjuk óvatosabbnak kell lennem, mert lányom már rúgta fel a heréimet gyomorszájig, fiam meg úgy szájon vert, hogy aztán komolyan elkapott a harci görcs. Szóval éljük mindennapos, átlagos életünket. Közben párom munkatársa ma meghalt. Rákos volt, már morfiumozták egy ideje – mély barázdákkal szántott arcú férj és komoly gyermekek maradtak itt utána.

Valahol ez a hír infantilizálta a feleségemet. Néha az ember lelke már nem viseli el a szomorúságot és akkor hirtelen valami hisztérikus álvidámságba csap át… mint ahogy most drágám is. Úgy látszik már abba az életkorba értünk, hogy gyakrabban járunk temetésre, mint esküvőre…

Reklámok

2 thoughts on “Melyikünk a nagyobb gyerek?

  1. Az élet már csak szomorkásan vidám.

    De, hogy hol sikerült levadásznod alakváltó párod, az azért érdekelne. Mert ugye hol fekete párduc, hol nőstényoroszlán, aztán malackának és harcias gidácskának említed. Kész fantasy. 🙂

    Kedvelés

    • A nők már csak ilyen átalakulóművészek! 🙂
      A vadászatom históriája meg nagyon régi és hosszú történet… Ráadásul ha mélyebben megnézzük mindig kérdéses, hogy tényleg a férfi ejtette-e el a nőt, mert kiderülhet hogy a nő állított fifikás csapdát amibe amaz belesétált. 🙂

      Kedvelik 1 személy

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s