Boldogság, gyere haza

Érdekes, hogy milyen apró, pici dolgok boldoggá tehetnek bennünket. És az is érdekes, hogy amennyiben ezek ismétlődnek, akkor  milyen könnyen hozzászokunk, természetessé válnak és már fel sem tűnnek. Semmibe sem vesszük őket. Vagy mással nem így van csak velem? Miért kell hogy jól megtapossanak bennünket ahhoz, hogy értékelni tudjunk egy-egy egyszerű simogatást? Menjen Maslow a szükséglet-piramisával együtt a jó édes anyukájába…

A boldogság nem cél. Vagy van vagy nincs. Sokszor nincs. Ami nem jó érzés. Ha van, akkor örülünk. És ezen a hétfőn már annak örültem reggel, amikor munkába indultam, hogy nagyon szépen sütött a nap. Tudtam, hogy szar napom, szar hetem lesz – de mégis valami elemi erejű boldogság töltött el csak egyedül egy kis napsütéses sétától. Akkor mondjuk Afrikában csupa boldog ember él? Valószínűleg azért nem, mert az állandó napsütés miatt már nem is tudják milyen ennek a hiánya. Arról nem is beszélve, hogy éhezve, fedél nélkül, AIDS-esen vagy ebolásan, esetleg nőként megcsonkított csiklóval, megerőszakolva gyaníthatóan nem olyan könnyű örülni egy kis napsütésnek. Szerintem én is csak azért éreztem ilyen felszabadult boldogságot, mert az ezt megelőző napokban már kezdtem a téli életmódhoz közelíteni: mindig csak a sötétség, sötétben munkába, napfénytől elzárt munkahely, sötétben haza…

Kedden már eleve úgy ébredtem mint a klopfolt mosott szar, de még ekkor is kis vigaszt nyújtott a napsütés. De már nem töltött el olyan boldogsággal. Egy nap elég volt, hogy megszokjam a jót és magától értetődőnek vegyem. Ami itt még erőt adott, az a járás volt. Az, hogy ha tudtam is, hogy ami aznap vár, az minden lesz csak nem jó – de mégis mentem. Hogy raktam az egyik lábam a másik után és haladtam. Előre. Magamtól. Nem rossz ez, erre sem mindenki képes. Nincs lába mondjuk vagy nincs vele hova munkába menni…

Ha visszatekintek a mai, szerdai napra akkor úgy volt fostalicska, ahogy van. Pedig jól kezdődött. Reggel már sült tök illatára ébredtem, ami a tűzhely melegével együtt a lelkemet is megmelengette. Eszembe jutottak a nagyszüleim, meg hogy mennyire hiányoznak néha a gyermekkori nyári konyhás – fatüzelésű sparheltes sütések főzések. Szóval a feleségemet megint csak áldani tudom… Aztán nekivágtam ismét a melónak, ismét gyönyörű napsütésben, ismét sétálva. És… nem lesz meglepetés: már nem volt semmilyen öröm. Ki kellett lépnem erősen, hogy dübörögjön a szív, hogy pumpáljon a tüdő. Hogy érezzem, hogy élek és erős vagyok. Ez ismét segített. De meddig lehet ezt fokozni? Hol keressük? Magunkon kívül? Magunkban? A magunk és környezetünk közötti interakciókban? Illékony dolog az öröm és a boldogság. Vagy akkor hiábavalóság az egész? Csak káprázat?

Szóval… sokszor rádöbbenek, hogy mennyire nem veszem észre, hogy mennyi áldás vesz körbe. Apró pici áldások láncolata. Nem tudom, hogy másnak mennyire megy észrevenni a jót a sok rossz közepette, de trenírozni kéne magunkat erre. Magamat. A hálaadásra. Vannak használható dolgok a modern kor embere számára is a vallásokban – csak rossz a marketing, meg az oktatási tematika…

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s