Primanima, Bucsi Réka, Oscar-esélyes animációs banda – oké, de nem a 21.században élünk?

De most komolyan: miért siránkoznak sokan, hogy a magyar nem becsüli a magyar alkotásokat és nem ismeri őket? Ha közben nem használják, nem használjuk korunk technológiáját, hogy eljuttassuk mindenkihez, amit akarunk. Vácz Péter sokszorosan díjnyertes, imádnivaló Nyuszi és Őzére (Rabbit and Deer) is másfél évet kellett várnom, hogy hozzájuthassak, megismerhessem. Ez kb. olyan, mint ami régen a net elterjedése előtt volt jellemző a ’80-as években.  Legalábbis a kijövő külföldi filmekre – azok jutottak el a tévébe olyan 1,5-2 év késéssel. De halvány emlékem szerint a magyar alkotások hamarabb… A magyar animációnak is csak a régi híréből akarnak megélni? Nem lenne fontos, hogy minél többen megismerhessék a kortárs, sikeres darabokat?

Sokszor érzem azt, hogy öreg vagyok ehhez a felgyorsult világhoz, az egyre újabb és újabb technológiák megismeréséhez, megtanulásához. De ez speciel kivétel. Itt szerintem mi magyarok vagyunk lemaradva a világtól, a technológiai lehetőségektől. A tévében leadott japán rajzfilmeket például Nyugat-Európában vagy Amerikában már a vetítés másnapján sokszor hivatalosan is meg lehet nézni streamelve. Nem hivatalosan pedig világszerte bárki letöltheti magának ugyanilyen gyorsan. Jó, a független rövidfilmes alkotások esetében a japánokat sem olyan könnyű megismerni, de azokból meg gyakran jelentetnek meg gyűjteményes kiadványt és ez után gyakran szintén kölcsönkérhetővé válik a netes jószomszédságban is. Nekünk magyaroknak meg mostanában szinte csak a rövidfilmek maradtak, ha hazai animációról van szó. Miért nem hagyják, hogy ezeket megismerhessük? Mármint úgy értem, hogy nem csak a budapestiek… Miért kell mindig újra felhívni a figyelmet, hogy az ország lakosainak nagyobb része még mindig nem ott lakik és nem tud eljutni a valóban rengeteg, széleskörű és kielégítő pesti programokra?

Itt volt például most ez a Primanima animációs fesztivál Budaörsön, okt. 28-tól nov. 1-ig. Az öt napos programra elővételben 2,5 ezer jó magyar forintért lehetett venni előrendelésben bérletet, ami tök jó ár. De ezért vegyek ki szabadságot, hagyjam itt a családomat és keressek valami szállást fent Pesten még plusz költségért? Nooormális? Vagy tényleg nem számít a vidék? Persze azért zárójelben megjegyezhetjük, hogy amennyi dolgom van mostanában, még akkor sem valószínű, hogy el tudtam volna menni rá, ha pesti vagyok. Főként a kora délutáni-, délelőtti programokra. Vagy itt van ez az Anilogue animációs fesztivál, ami mindjárt kezdődik és minden évben nyálcsorgatva nézem a programját. Esélytelen, hogy részt vegyek rajta, ezért maximum utólag próbálhatom netről, részben “illegálisan” bepótolni a néznivalókat. Holott fizetnék is értük! Annak idején az Egon és Döncit is megnéztem moziban, csak mert magyar volt. Jófejségből, patriótaságból, támogatásként. Basszus, technikailag ott tartunk, hogy itt ebben a poros kis-nagyvárosban, Szegeden, ami már-már a Balkánon van, láthattam volna New Yorkból a Metropolitan Opera élő közvetítését! Akkor mi a rákért nem lehet kitalálni valami működő rendszert arra, hogy a nehezen hozzáférhető, csak – döntően külföldi – fesztiválokon vetített audiovizuális  kultúrkincseinket lehessen streamelni ide a szobámba? Nem értem én ezt.

És nekem ne jöjjenek azzal, hogy mindent el akarunk lopni, csak torrentezünk és semmiért sem vagyunk hajlandóak fizetni! Hülyeség! Épp nemrég számolgattam, hogy régebben, gyerek- és fiatalkoromban mennyit költöttem egyénileg vagy menyit költöttünk családosan újságra, magazinokra, hírekre, színházra, koncertekre, mozira, kiállításlátogatásra, VHS-re, DVD-re, kazettára, filmekre, zenére – és mennyit költök most, mennyit költünk a saját családommal. Meg is lepődtem, mert most havonta rendszeresen jóval többet költök! Mert a lényeg az, hogy ezeket hogyan, milyen csatornákon érem-értem el. Régen sem nagyon jártunk el sehova és mostanában sem – mert nincs lóvé, ebben nincs változás, a kiadásokban sem. Viszont, míg anno csak tévé, meg rádió előfizetésünk volt, még VHS- vagy DVD-lejátszót is elég későn vettünk – addig most ezeken felül itt van az internetelőfizetés is. Az egy asztali PC már rég úgy is kevés, hogy a gyerekeknek már okostelefonjuk van. Így pont annak a küszöbén állunk, hogy kéne venni min. még egy laptopot. És így bizony, ha mindent összeadok, jóval többet költünk, mint anno. Úgyhogy elmehetnek a jogvédők a picsába, ezekkel a tolvaj-szövegekkel. Nem az egyszeri felhasználok, nem az egyszerű emberek a tolvajok! Tőlünk minden rohadt forintot elszipolyoznak így is, úgy is. És mégsem élünk nagy lábon, csak húzzuk az övünket itt is-ott is és igyekszünk nem kilógni a takarónk alól.

Na, kicsit elragadott a hév… És még finom voltam és nőies… Szóval: úgy jutottam el ehhez az egész gondolatmenethez, hogy már régóta hallok Bucsi Réka animációs rövidfilmjének, a Symphony No. 42-nek (kedves művésznő!!! címválasztás???) a nemzetközi sikereiről. Most pedig a Primanima kapcsán hallottam tán először, hogy 2015-ben Oscar-díjra is esélyes lehet, mert beválogatták a közé a 10 rövid animációs film közé, amelyből januárban majd kikerül az 5 Oscar-jelölt. És erre azért bőven büszkék lehetünk! Tudom, hogy sokan nem tartják már sokra az Oscar-t, de akkor is. A közel hatvan válogatott, eleve többszörösen elismert rövidfilm közül bekerülni tíz közé, úgy hogy a tíz szinte kivétel nélkül angyolszász: döntően az USA, illetve a Brit-szigetek és Kanada adja a versenyzőket… Az nem semmi azért. Főként, ha figyelembe vesszük, hogy mostanában milyen a magyar-amerikai diplomáciai viszony – örülhetünk, hogy nem üzentünk még hadat (megint) nekik… Egy holland árválkodik ott rajtunk kívül, ha nem számoljuk a kanadait, aki félig dán. Szóval a Nyugat-Európától keletebbre fekvő világot mi képviseljük!

Jelenleg csak az ex-Disneys Glen Keane Duet-jét tudtam megnézni a tízből, de azt egyszerűen, gyorsan YouTube-on:

Nem rossz. Érdekesség, hogy a tízből talán pont a Disney stúdió Feast-je az, ami egyáltalán nem keltette fel a figyelmemet… A maradékból Rékáén túl nagyon érdekelne az amerikai animáció fenegyerekének,  Bill Plymtonnak a műve is (Footprints), az ő munkáit régóta kedvelem – de ebből még trailert sem találtam. A The Dam Keeper meg azzal hívja fel magára a keleti animációi kedvelőinek figyelmét, hogy a rendezője, Daisuke Tsutumi Miyazaki Hayao unokahúgának a férje, a vezető animátora pedig az az Erick Oh, akivel nemrég a Laterna Magicának köszönhetően volt szerencsém alaposabban megismerkedni. De amitől legjobban felizgultam, az Daisy Jacobs The Bigger Picture című animációs örömfilmezése/ bátorsága/ kísérlete/ kreativitása/ szabadsága – nem is tudom, minek nevezzem… Tűkön ülök, hogy erről többet tudjak, belőle többet láthassak!