Miért kéne búcsúzni ahhoz, hogy fontos dolgokat kimondjunk?

Az előző, Cél, féltáv, kezdet… című bejegyzésemnél Uma úgy vélte, hogy búcsúzkodós hangneműre sikeredett a hozzászólása. Szerintem nem, ahogy a saját bejegyzésemet sem éreztem ilyennek. De ha már búcsúról van szó, lehet hogy nem kellene addig várni egyes dolgok kimondásával. Mert esetleg úgy alakul, hogy már nem lesz mód rájuk. Mint amikor nagyapám már beszélni, járni nem tudott, pelenkázták, azt mondták, hogy már nem tiszta az elméje – mi meg beszélgettünk mellette, róla, felelőtlenül, kissé lekezelően. Én meg megsimogattam a zilált haját és kérdeztem tőle valamit, hogy szeretne-e, meg segítsek-e benne. Már nem emlékszem pontosan mit mondtam, de arra igen, hogy kicsordultak a könnyei és én rájöttem, hogy barom vagyok, hiszen már nem képes rá! Aztán nemsokára meg is halt és én nem búcsúztam el tőle előtte, nem mondtam el neki akkor, hogy mennyire élnek az emlékezetemben gyermekkori történetek vele kapcsolatban és hogy köszönöm őket és mindig jó szívvel fogok rá gondolni – bármi is volt aztán. Mert persze felnőttként már megtudtam, hogy voltak gondok is bőven. Aztán – lehet, hogy beszéltem már róla, de most anonimizálom – amikor egy hozzám közel álló személy felakasztotta magát. És utólag a nagy veszekedéseinkre emlékeztem legfájóbban, meg annak a hiányára, hogy nem mondtam el neki, hogy a szépért hálás vagyok. Később a sírjánál már nem volt az igazi megtenni…

Szóval az elmúlt bő fél év blogolásában érdekes volt, amikor más blogokon jártamban meglepő beszélgetésekbe keveredtem. Például pozitívan csalódtam egy politikailag szélsőségesen ellentétes póluson elhelyezkedővel való beszélgetés során. Tényleg érdemes tolerálni az intoleranciát is és odafigyelni a másikra, bármilyen legyen is az. És ez szigorú agyonmoderálás mellett bizony nem megy. Aztán érdekes volt ennek az ellentettje is. Amikor egy meglett, felnőtt, értelmes nő jött nekem úgy, mint egy pisis vérpistike, habzó szájjal, ész nélkül. Na az ő blogján a szabályzat is igen hosszú volt és a szabadság jóval kisebbnek tűnt.  De a leghálásabb talán Umáért voltam. Nagyon jó tapasztalat volt: hiszen nagyon sokban különbözünk. Nyilván persze vannak közös pontjaink is, de a szubkultúrabeli ízlésünk pl. szinte a tökéletes ellentéte egymásénak. És mégis nagyon jólesett vele pár szót váltani és számíthattam rá, hogy be-benéz a blogomra és nem sajnálja az időt arra, hogy megszólítson. Nagyon köszi Uma! Tovább már nem akarnék menni ennek méltatásában, mert az már kissé “buzisnak” hathatna: csak elég nagy mennyiségű alkohol elfogyasztása után szoktam tolerálni az ilyen cimborás férfi összeborulásokat… (Bár ez sem igaz teljesen. Érdekes milyen sokszor ellentmondok magamnak és milyen gyors pálfordulásaim vannak.)

olvasásának folytatása

Reklámok

A szél elül – a Studio Ghibli végnapjai?

the_kingdom_of_dreams_and_madness-007

A The kingdom of dreams and madness (Yume to kyoki no okoku) című 2013-as japán dokumentumfilm a Szél támad (Kaze Tachinu) című Miyazaki Hayao film készítését kíséri végig kötetlenül. Ezen keresztül szól a Ghibli animációs stúdióról és nagy öregjeiről: Miyazakiról és Takahatáról, a két rendezőzseniről és Suzuki Toshioról, a mögöttük álló producerről. A fókusz azonban leginkább Miyazakin van.

A múlt héten általam is látott Kaze Tachinu nem volt egy jól sikerült játékfilm. Ez a dokumentumfilm ahhoz hasonló hosszúságú és szintén lassú folyású, mondhatni ugyanúgy unalmas. A távolságtartás, objektivitásra törekvés, érzelmi bevonódás- és ítélkezés mentesség a Kaze Tachinura is jellemző volt, de itt a műfajból adódóan természetesebb és működőbb. Gyönyörű természeti képeket itt is kapunk. Sőt annak ellenére, hogy ez dokumentumfilm, érzelmesebb és drámaibb is. Ahogy és amiről beszélnek ezek az idős legendák – főképp Miyazaki – az zavarba ejtően emberi. A szél ebben a filmben is feltámad néha-néha a filmstúdiót övező fák ágait cibálva, de az alaphangulaton melankólia és elmúlás ül.

olvasásának folytatása

Az Úr Nyolcadik Kerülete és A HEGY

Real eyes realise real lies

Két készülő, a tervek szerint a közeljövőben kiadásra kerülő magyar képregénnyel futottam össze, amelyekre érdemes lesz odafigyelni. Mindkettőt alkotópáros készíti, amelynek egyik tagja erős irodalmiságot visz a szövegekbe. A várható társadalomkritikai vonatkozásuk is érdekessé teszi őket.

Varga Bálint Bánk – Pintér Márk: A HEGY

hegy

olvasásának folytatása

Szállj velem… Gyerünk a moziba be?

Holnaptól játsszák a Kaze Tachinu és az Így neveld a sárkányod 2. című animációs filmeket a magyar mozik. A dolog pikantériája, hogy a Kaze Tachinu (Szél támad, The Wind Rises) esetében fel sem merült bennem, hogy Budapesten kívül is vetítik majd most. Pedig fogják! Ha csak korlátozottan, néhány vidéki városban is, de ugyanakkor lesz az országos premier. Az Így neveld a sárkányod 2. (How to Train Your Dragon 2) kapcsán pedig az furcsa, hogy fiam már tavaly is követelte rajtam – valahogy abban a tévhitben éltem, hogy ez már rég kijött. Nem is követem a mozik aktuális műsorát, kb. egy kezemen meg lehetne számolni, hogy az elmúlt húsz évben hányszor voltam filmszínházban.

Szerelempatak plakMost is csak a Fenevad Krónikák blog Demónás bejegyzése kapcsán néztem körül, hogy mi a helyzet. És érdekesnek találtam, hogy egyszerre két magyar film is megy, ráadásul a címüket is mintha csak egymáshoz válogatták volna: Fehér Istenek és Fekete leves. Első körben mégis csak itthon ültem be a párommal “mozizni”. A moziműsor helyett U-fórumos stalkerkedésem adta az ötletet: Nézzünk szexfilmet! De csak idézőjelesen… A 2013-as Szerelempatak című magyar dokumentumfilmet nézettem meg vele (idős székely bácsik és nénik viszonylag visszafogott vallomásairól szexualitásuk tekintetében), de sajnos én sem azt kaptam tőle, amit vártam, meg amit ígértek a leírások. Az hagyján hogy lassú és szellős volt, de szövegben, tartalomban is felszínes lett. Persze volt egy-két jó poén és nagyon-nagyon gyönyörűen fotózták a film tájait, meg az emberek és állatok portréi sem voltak rosszak. Csalódottságom ellenére a film inspirációjául szolgáló ‘Amikor az ember nincs es ezen a világon’ című könyv  még azért érdekelne. Csak hát nagyon hosszú, 700 oldalas…

olvasásának folytatása

Párkocka, Slusszkulcs, Pilgrim, Biblia, Miskati – képregényt könyvtárból

Ismét magyarul is megjelent, illetve részben teljesen magyar képregényeket vettem górcső alá. Ráadásul mindet könyvtárból kölcsönöztem. Szépen gyarapodnak ugyanis a könyvtárak ilyen állományai is. Öt mű járt most nálam: a Miskati közbelép, a Párkocka, a Slusszkulcs Klán, a Biblia Manga és a Scott Pilgrim.

Miskati közbelép

miskatiA kolozsvári születésű, idén 83 éves Rusz Lívia 1988-as, teljesen színes, 40 oldal terjedelmű képregénye talán az ötösfogat legalaposabb, legszebb munkája rajzolás tekintetében. A részletesen kidolgozott, “klasszikus stílusú” figurák mellett, esetenként alapos hátterezést is kapunk. Ugyanakkor a panelezés, a képek vezetése kevésbé hatásos. Sztoriként egy modern, kissé feminista felütésű Hamupipőke-variáns szolgál, ifjúsági-gyermek kaland szinten, néha egész jó szövegekkel. A szerző 1987-ben települt át Romániából Magyarországra, vélhetően a képregény abszurd humorral megalkotott királyságához Ceausescu Romániájából bőven meríthetett alapanyagot: káromkodásért kalodába zárnak, a király parancsára savanyú somból készítenek kolbászt, ha a király a gyíkocskára azt mondja, hogy sárkány – az úgy is van, közben költők dicsőítik hazug énekekkel stb. Összességében azért nem voltam tőle elájulva.

Párkocka: Ami a csövön elfér

parkockaA Párkocka.hu oldal vaskos, nagy formátumú kiadványa 2011-ből. Avagy magyar comic strip 128 oldalon, 18-as korhatár karikával. Ugyanezeket a neten is elő lehetne kotorni, de szerintem jó volt papír alapon olvasni. Az öt most tárgyalt képregényből bunkóságán, perverzségén túl ez volt a legintelligensebb, legaktuálisabb, szövegben leginkább virtuóz, amit azért sajnos sokszor hiányolok képregényekből. Ez itt nagyon-nagyon tetszett. Néha. Mert bizony nem minden poén talált be. Meg a comic strip műfajjal amúgy sem vagyok nagy barátságban. Túl tömény is volt ez így nekem, pedig többször ugrottam neki – őszintén szólva nagyon eluntam és megcsömörlöttem tőle. Ennek ellenére szerintem érdemes megismerkedni Bélabátyó, Göndöcs, Grafitember, Marabu és Plá agyszüleményeivel.

olvasásának folytatása

This is England – a film és a sorozatok

This is England (2006) – Így neveld a Skinheaded

thisisengland2Hát ez baszottul eltalált! Épp ezért nem tudok objektív lenni – mondjuk amúgy sem törekszem rá száz százalékig. Sőt, inkább fordítva. De az biztos, hogy ez nem csak Anglia! A 2006-os This is England című film mindannyiunkhoz beszél. Az egész emberiséghez. Ha a kibaszott hímnemű részét szólítja is meg inkább… Thendarionnak itt is köszönet, hogy foglalkozott vele és felhívta rá a figyelmemet – ugye most már nem kell mondani senkinek, hogy kövesse az írásait a blogján?

Szóval fiús film ez. Srácok keserveiről, dühéről, vidámságáról, összetartásáról. És sokkal többről. Arról, hogy apró, ártalmatlan, sőt pozitív lépéseken keresztül miért és hogyan jutunk el elfuserált negatív eredményekig. Mi férfiak. Meg a világ – velünk.

Azt azért le kell szögezni, hogy ez nem egy Trainspotting-, vagy A Clockwork Orange-szintű, örökzöld klasszikusságra ítélt mű. De a jelentős brit filmek közt mindenképp helye van, láttam olyan TOP100-as listát, ami szerepeltette is. Jó ez, nagyon. Nézzétek! Tízből minimum nyolc pontos.

olvasásának folytatása

Alfred Bester és Sentry – könyvkóstolóval egybekötött blognéző

galaktika86Írtam már róla, hogy miután megnyitottam ezt a WordPress-blogot körbenéztem a blogok tengerében. Valószínűleg akkor botlottam először bele Sentry blogjába is. Aztán egy időre meg is feledkeztem róla, de nemrég újra felfedeztem, alaposabban átolvastam. Érdemes volt. Ajánlom is az anime rajongóknak és egyéb (film-, játék- stb.) kockáknak. Az ‘Entrée’ című nyitó poszt valami zseniális, csak azért megéri ellátogatni oda, ha más már nem is fog sosem megjelenni a blogon. Ami utóbbira azért meglenne az esély a publikálások korábbi rendszerességét tekintve… de reméljük nem így lesz.

A 11 eyes-ról szóló bejegyzésében pedig felfigyeltem Alfred Bester könyvére, a Tigris! Tigris!-re. Mint kiderült, az 1987-ben, 73 évesen elhunyt Bestert sokan a sci-fi irodalom egyik fontos alakjának tekintik. Az 1953-as Az arcnélküli ember címűje volt, ami megkapta először a Hugo-díjat, ami később az egyik legjelentősebb sci-fi díjjá vált. Az 1956-os Tigris! Tigris!-t pedig a Google tanúsága szerint magyar nyelven is sokan ajánlgatják, mint az egyik valaha volt legjobb sci-fi könyvet.  Gyorsan el is olvastam őket, de sajnos én nem vagyok ilyen jó véleménnyel róluk.

olvasásának folytatása

A Conchita Wurst jelenségről – hetedhét országra szóló marketing-bravúr

Avagy a szakállas díva, mint a Guy Fawkes-maszk nagyságához méltó ikon(?)

Aki nem vette volna észre ettől harsog a net. Én eddig a magyar válogatóról írt posztom alá gyűjtögettem a nemzetközi versennyel és ezen keresztül Conchita Wursttel kapcsolatos véleményemet is, ott csekkolhatóak. Itt csak utalok rá ily formán, mert külön bejegyzésnyi szerintem nincs bennem róla már – de érdekes és szórakoztató a nyertes körül kialakult jelenség, megismerésre érdemes. A szomorú, taszító és bosszantó vonzataival együtt persze… Bár az is igaz, hogy eddig csak a magyar reakciókat figyeltem – ki kéne tekinteni a nemzetköziekre is… Éljen az emberiség, éljen jelenkorunk! Nem vagyunk unalmasak…

Szerk.: Azért egy bő ezer szónyi gondolatfoszlányt csak beömlesztettem még a kommentek közé, ha nem is lett rendes, takaros bejegyzés belőle…

Meg a cím sem tetszik, átírtam a: “Szánalmas, rossz buzi-e vagy? Vagy elismerésre méltó, sikeres manipulátor?”-ról. Bár még gondolkoztam az egyszerűbb és kellően figyelemkeltő: “Sunáznátok?” címen is…