Primanima, Bucsi Réka, Oscar-esélyes animációs banda – oké, de nem a 21.században élünk?

De most komolyan: miért siránkoznak sokan, hogy a magyar nem becsüli a magyar alkotásokat és nem ismeri őket? Ha közben nem használják, nem használjuk korunk technológiáját, hogy eljuttassuk mindenkihez, amit akarunk. Vácz Péter sokszorosan díjnyertes, imádnivaló Nyuszi és Őzére (Rabbit and Deer) is másfél évet kellett várnom, hogy hozzájuthassak, megismerhessem. Ez kb. olyan, mint ami régen a net elterjedése előtt volt jellemző a ’80-as években.  Legalábbis a kijövő külföldi filmekre – azok jutottak el a tévébe olyan 1,5-2 év késéssel. De halvány emlékem szerint a magyar alkotások hamarabb… A magyar animációnak is csak a régi híréből akarnak megélni? Nem lenne fontos, hogy minél többen megismerhessék a kortárs, sikeres darabokat?

Sokszor érzem azt, hogy öreg vagyok ehhez a felgyorsult világhoz, az egyre újabb és újabb technológiák megismeréséhez, megtanulásához. De ez speciel kivétel. Itt szerintem mi magyarok vagyunk lemaradva a világtól, a technológiai lehetőségektől. A tévében leadott japán rajzfilmeket például Nyugat-Európában vagy Amerikában már a vetítés másnapján sokszor hivatalosan is meg lehet nézni streamelve. Nem hivatalosan pedig világszerte bárki letöltheti magának ugyanilyen gyorsan. Jó, a független rövidfilmes alkotások esetében a japánokat sem olyan könnyű megismerni, de azokból meg gyakran jelentetnek meg gyűjteményes kiadványt és ez után gyakran szintén kölcsönkérhetővé válik a netes jószomszédságban is. Nekünk magyaroknak meg mostanában szinte csak a rövidfilmek maradtak, ha hazai animációról van szó. Miért nem hagyják, hogy ezeket megismerhessük? Mármint úgy értem, hogy nem csak a budapestiek… Miért kell mindig újra felhívni a figyelmet, hogy az ország lakosainak nagyobb része még mindig nem ott lakik és nem tud eljutni a valóban rengeteg, széleskörű és kielégítő pesti programokra?

olvasásának folytatása

Az őszről

Sokan írtak sokat, az őszről. Most is olvastam több blogon. Jókat. De tényleg annyira megihlet! A színorgia egy dolog, de ezen a gyönyörű verőfényes októberi héten is például azon elmélkedtem, hogy vajon a halott vagy az alvó ember is van-e olyan szép, mint a téli álomra készülő fák. És egyáltalán mire föl ez a szépség?

Reggelente valami fantasztikus, ahogy a nap átjárja a sárguló, bíborba hajló leveleket. Ezek a színek mintegy megsokszorozzák a nap gyengülő erejét. Esteledvén pedig, ahogy már alkonyatba hajlik, mintha visszasugározná a pompás lombkorona a napközben begyűjtött fényt és színeket. Mert persze szeretjük a tavaszt is, a születést és növekedést és a nyarat, a teljességet, az erőt. Meg a telet is, az újrarendezést, a felkészülést, elmélkedést. De az ősz színe nem véletlenül a sárga és a bíbor, meg ezek árnyalatai. A spiritualitás ideje ez. A lelkiségé. A nagy misztériumé. Ébrenlét és álom határán. A harsogó zöld természet, az életteli lombkoronák rövid színorgiával jelölik az átmenet pillanatát. Valahol az alvás határán lévő emberben is van valami báj, van gyermeki szépség. Ami azért hosszútávon nem mindig jellemző – hiába mondjuk például, hogy édesdeden alszik. Mert a nyálát csorgató, horkoló, gyűrött kétlábú nem feltétlenül esztétikus látvány.

De van ez a szűk mezsgye a tudatos és tudattalan határán, az ember álma és ébrenléte között, mint a lét és nemlét határa is a zöld- és a lehullott, elszáradt falevél között. Ez az aranyban, bíborban úszó szín- és fényözön. Ez szép. Szép a természet. Ahogy az emberek lényege is. És ami ezeken túl van, amit nem érthetünk és nem foghatunk annak is szépnek kell lennie. Nem lehet más ilyen gyönyörű jelekkel és utalásokkal. Bármi legyen is az.