Érzelmi elvonó – hogyan szokjunk le az írásról?

Én úgy írok, ahogy verekszem. Hirtelen felindulásból. Dühből ütök, rajongásból születik közléskényszerem. Amatőr módon. Persze azért valamennyire mindig működnek a fékjeim, kontrolljaim is, de az alap az érzelmi. A blogom privátba pakolása pedig kiváló alkalom volt egy érzelmi befolyásolásokat visszaszorító böjtre.

A két héttel ezelőtti Miért kéne búcsúzni… kezdetű bejegyzésemhez egy hete hozzászólásként azt írtam, hogy: “per pillanat úgy érzem, hogy hullik le rólam minden írási késztetés. Az is lehet, hogy már nem is tér vissza. Nem bánom. Megvolt a magam kis magamutogatós magánszáma, most nem is vágyom többre. Majd szólok ha lesz újabb változás.” Ezután változtattam magánjellegűre a blogom, ami talán nem kellett volna hogy ekkora meglepetést okozzon, mert már a blognyitó Ez miez? címűben is érezhető volt hogy tisztában vagyok a privát blogolás lehetőségével és felmerült bennem az az opció is. Csak akkor a nyilvánosság mellett döntöttem. Igaz hogy nem írtam róla elég egyértelműen. A netes anonim létemet mindig is megpróbáltam külön kezelni annyiban a valóstól, hogy itt ne legyen annyi kényszerem, kellemetlenségem, inkább a szórakozás, a kellemes dolgok felé dőljön a mérleg nyelve. Az eddigi blogolásom pedig – saját hibámból – mégis átcsúszott a kissé kellemetlen kötelesség- és munka szagú oldalra. Ezért a múlt hét végén az volt a terv, hogy elvonóra megyek: nem írok, sőt igyekszem másokat sem olvasni, nehogy érzelmileg bevonódjak és írási kényszerem keletkezzen. Gondolatok hess, pocsolyaszagú nihil légy üdvözölve!

olvasásának folytatása

A szél elül – a Studio Ghibli végnapjai?

the_kingdom_of_dreams_and_madness-007

A The kingdom of dreams and madness (Yume to kyoki no okoku) című 2013-as japán dokumentumfilm a Szél támad (Kaze Tachinu) című Miyazaki Hayao film készítését kíséri végig kötetlenül. Ezen keresztül szól a Ghibli animációs stúdióról és nagy öregjeiről: Miyazakiról és Takahatáról, a két rendezőzseniről és Suzuki Toshioról, a mögöttük álló producerről. A fókusz azonban leginkább Miyazakin van.

A múlt héten általam is látott Kaze Tachinu nem volt egy jól sikerült játékfilm. Ez a dokumentumfilm ahhoz hasonló hosszúságú és szintén lassú folyású, mondhatni ugyanúgy unalmas. A távolságtartás, objektivitásra törekvés, érzelmi bevonódás- és ítélkezés mentesség a Kaze Tachinura is jellemző volt, de itt a műfajból adódóan természetesebb és működőbb. Gyönyörű természeti képeket itt is kapunk. Sőt annak ellenére, hogy ez dokumentumfilm, érzelmesebb és drámaibb is. Ahogy és amiről beszélnek ezek az idős legendák – főképp Miyazaki – az zavarba ejtően emberi. A szél ebben a filmben is feltámad néha-néha a filmstúdiót övező fák ágait cibálva, de az alaphangulaton melankólia és elmúlás ül.

olvasásának folytatása

Wakfu

Még jó rég néztem, akkor az első évad fele előtt dobtam, kb. 12 rész után. Szerintem ötletes és kreatív sorozat a Wakfu, kellő mennyiségű humorral és dráma is került bele némi. Nekem sajnos túl gyerekes volt, de akit ez nem zavar, az nyugodtan tehet vele egy próbát. Néha kimondottan kodomo szinten, máskor kb. a shounen “belépő szinjének” megfelelően bonyolítják a fantasy sztorijukat. Érdekes ahogy a franciák nem csak használják, hanem parodizálják is a műfajt némileg és az egészhez jellegzetes francia ízeket kevernek. Az első részeiben szerintem túl lassan indítanak, később viszont “univerzumokat romba döntő páros küzdelmek is vannak a la DBZ” (na eddig én már nem néztem, csak beletkergettem). Itt-ott kellemesen elvontba is hajlanak.

wakfu_013

Igazán engem a Noximilien special epizódja fogott meg, az erősen elvont látvány és tartalom kedvelőinek ajánlatos a megtekintése. Masaaki Yuasa (Mind Game, Kaiba, Tatami Galaxy, Genius Party) dolgozott rajta, az egyik kedvenc alkotóm.

wakfu_025

olvasásának folytatása

Szállj velem… Gyerünk a moziba be?

Holnaptól játsszák a Kaze Tachinu és az Így neveld a sárkányod 2. című animációs filmeket a magyar mozik. A dolog pikantériája, hogy a Kaze Tachinu (Szél támad, The Wind Rises) esetében fel sem merült bennem, hogy Budapesten kívül is vetítik majd most. Pedig fogják! Ha csak korlátozottan, néhány vidéki városban is, de ugyanakkor lesz az országos premier. Az Így neveld a sárkányod 2. (How to Train Your Dragon 2) kapcsán pedig az furcsa, hogy fiam már tavaly is követelte rajtam – valahogy abban a tévhitben éltem, hogy ez már rég kijött. Nem is követem a mozik aktuális műsorát, kb. egy kezemen meg lehetne számolni, hogy az elmúlt húsz évben hányszor voltam filmszínházban.

Szerelempatak plakMost is csak a Fenevad Krónikák blog Demónás bejegyzése kapcsán néztem körül, hogy mi a helyzet. És érdekesnek találtam, hogy egyszerre két magyar film is megy, ráadásul a címüket is mintha csak egymáshoz válogatták volna: Fehér Istenek és Fekete leves. Első körben mégis csak itthon ültem be a párommal “mozizni”. A moziműsor helyett U-fórumos stalkerkedésem adta az ötletet: Nézzünk szexfilmet! De csak idézőjelesen… A 2013-as Szerelempatak című magyar dokumentumfilmet nézettem meg vele (idős székely bácsik és nénik viszonylag visszafogott vallomásairól szexualitásuk tekintetében), de sajnos én sem azt kaptam tőle, amit vártam, meg amit ígértek a leírások. Az hagyján hogy lassú és szellős volt, de szövegben, tartalomban is felszínes lett. Persze volt egy-két jó poén és nagyon-nagyon gyönyörűen fotózták a film tájait, meg az emberek és állatok portréi sem voltak rosszak. Csalódottságom ellenére a film inspirációjául szolgáló ‘Amikor az ember nincs es ezen a világon’ című könyv  még azért érdekelne. Csak hát nagyon hosszú, 700 oldalas…

olvasásának folytatása

Taneyamagahara no Yoru

Nemrég néztem meg, de már régóta tervezettjeim közt volt. Kicsit szkeptikusan kezdtem neki a Night of Taneyamagahara animének (magyarul untam, mint Ricz, meg nem éreztem, hogy kezdeni tudnak vele valamit), de menet közben elvarázsolt. A végére meg olyan gyönyörűséges lett, hogy némi örömkönnyeket is elmorzsoltam miatta. AniDB szerint a weighted rating-je (‘a mi?) 2.67 !!!, ami jól mutatja, hogy tényleg nem való mindenkinek! Viszont, akiknek bejöttek a ga-nimék (ez még talán azoknál is lassabb és kevesebb képpel dolgozik) és/vagy Ghibli fanatikusok és/vagy Miyazawa Kenji műveiért vannak oda azoknak “kötelező” ez a rövid (én is csak azért nem néztem eddig, mert elkerülte a figyelmemet, hogy van már hozzá angol felirat). Ja igen: azoknak is ajánlható, akik már úgy vélik, hogy hallás után elég jól értik a japánt, ugyanis az anime különlegessége még az is, hogy olyan dialektusban beszélik, hogy még a japánoknak is feliratozták a japán szinkront japánul! (a pillanatképeket nyilván nem javaslom nagyon alaposan nézegetni, azoknak, akik meg is néznék, mert nem is sokkal több képpel dolgozik az anime… )
Egyébként kell némi vallás iránti megértés, beleélés, tolerancia is hozzá: kicsit olyan az anime, mint egy buddhista meditáció… Kétségkívül rétegmű, de szerintem érdemes “megküzdeni vele”, vagyis inkább engedni, hogy átmosson.

Bejegyzés és pillanatképek eredeti helye és ideje: AnimeAddicts, kb. 2012.06.hó

 

olvasásának folytatása

Piece anime

Japán zene, de főként jpop rajongók részére valóban ajánlható Yui Aragaki kellemes hangja (és díjnyertes mosolya – ami itt nem látszik) miatt a Ghibli Studio Piece című zenés rövidfilmje. Viszont nyugodtan megnézheti bárki – főleg nőneműek, nem kell félni tőle, hogy nehezen értelmezhető művészfilm, hiszen csak egy mindennapos szerelmi történet, mint a dalszöveg is alátámasztja. A végén ott a lényeg: life is lovelines. Szerintem nem cipőfétises a főszereplő – csak nő… Férfiszemmel én nem éreztem plázacicásnak (japán jpop nőábrázoláshoz képest) – Ghibliék képesek ilyen egyszerűen, természetesen tálalni pozitív érzelmeket, hangulatokat, értékeket.

Bejegyzés eredeti helye és ideje: AnimeAddicts, 2010.10.19

Pandane to Tamago-hime

A Mr. Dough and the Egg Princess EGY KINCS. EGYEDÜLÁLLÓ!
Mármint abban a tekintetben, hogy valószínűleg sosem fogok eljutni Japánba a Ghibli Múzeumba – ezt és még jópár társát csak ott lehetett volna megnézni. Nincs DVD, nincs Tv/online sugárzás – és nem is terveznek. Lehet, hogy “csúnyán” hangzik, de idén egy “ismeretlen hősnek” köszönhetően camrip formájában már azok is megnézhetik, akik sosem jutnak el Japánba. Magas pontszámot nem tudok rá adni (és ebben már benne van az unikum jelleg is), de nem rossz, Ghibli fanatikusoknak meg egyenesen kihagyhatatlan. Csak 10 percecske és a zenés némafilmjelleg miatt olvasni sem kell, szöveg sincs. Nem tudom mennyire igaz (az én béna szemem nem így látta), amit a BakaBT-n írnak, idézem:
“Pan-dane to Tamago-hime” (Mr. Dough and the Egg Princess)… contains ~24,000 cels for 10 minutes of animation, the largest ratio in Studio Ghibli history. For comparison:
Water Spider Monmon – 30,000 cells in 15 minutes / Ponyo – 170,000 in 110 minutes / Spirited Away – 112,000 in 125 minutes / Princess Mononoke – 144,000 in 133 minutes”

Bejegyzés eredeti helye és ideje: AnimeAddicts, 2012.08.07

Kokurikozaka kara (From up on Poppy Hill)

Néhány hetes anime kihagyás után láttam neki a Ghiblitől a From up on Poppy Hillnek, de nem voltam kiéhezve. A pipacs egyébként az egyik kedvenc virágom. Főként a piros, de nagyon szeretem a napsárga mákvirágot is. Ha kiguglizzátok láthatjátok, hogy sokféle jelentést tulajdonítanak neki. A lángoló szerelem rózsájával szemben ez a “könnyedebb, egyszerűbb” szerelem szimbóluma. Továbbá a nyugtatás, örök álom/bódulat (mint mákvirág), a feslettség, a kiontott vér és a háborús áldozatokra emlékezés jelképe is.

Nos aggódtam a filmért, mert már amikor készülőben volt, akkor olvasni lehetett negatív felhangokat felőle. A kezdés kb. alá is támasztotta a félelmeimet, mert a Ghiblitől megszokott erős kezdés, történetbe rántás helyett itt igen gyengécske, átlagos szintet sem elérő (10-ből 4-5). Ráadásul a csomagolás, a grafika sem az a szint általában, amit elvárnánk a Ghiblitől, az is lájtos (itt vitába szállnék OJ-vel). Igen, valahol “A tenger zúgása” vagy a “Könyvek hercege” filmek magasságában járunk, amik nem a legjobb Ghiblik… Mindenesetre a klubház feltűnétésétől (itt meg csatlakozom OJ-hez és a többiekhez) grafikában és történetben is frissül, élesedik, jobb lesz a cucc. Innentől kezdve végig jó szintű, néha be-bekacsingat a nagyon jó kategóriába is. Valóban aranyos, hangulatos, érzelmeket megmozgató, ici-pici komolyabb társadalmi-történelmi-kultúrális kacsintgatásokkal.

Viszont ettől a filmtől biztos nem lettem volna Ghibli-rajongó. Már évek óta mondom, hogy a Ghibli sajnos a régi dicsőség fényéből próbál megélni, folyamatosan újrafelhasznál a régi filmjeiből, de nem tud kiemelkedőt, igazán maradandót alkotni. Ez sem kivétel. Sajnos ez van. A GHIBLI = Miyazaki Hayao és Takahata Isao. Ennyi. Sajnos ők már idősek, “nem aktívak”. A többiek meg a poros nyomukba sem érnek (nagyon szeretném, hogy ne ez legyen, de ez a valóság). A “Vissza a gyerekkorba” is klasszisokkal jobb.

A klubházon kívül én nagyon szerettem a kórusdalokat is benne vagy a fiúk gyűlését és néhányszor tényleg gyönyörű volt a látvány – amit a rengeteg gyengébb grafikai megoldással igyekeztek elfelejtetni velem. Engem most a Gedo Senkiben megszeretett Teshima Aoi sem bűvolt el az énekhangjával. Lefelé kerekített 10/7.

Bejegyzés eredeti helye és ideje: AnimeAddicts, 2012.09.08