Primanima, Bucsi Réka, Oscar-esélyes animációs banda – oké, de nem a 21.században élünk?

De most komolyan: miért siránkoznak sokan, hogy a magyar nem becsüli a magyar alkotásokat és nem ismeri őket? Ha közben nem használják, nem használjuk korunk technológiáját, hogy eljuttassuk mindenkihez, amit akarunk. Vácz Péter sokszorosan díjnyertes, imádnivaló Nyuszi és Őzére (Rabbit and Deer) is másfél évet kellett várnom, hogy hozzájuthassak, megismerhessem. Ez kb. olyan, mint ami régen a net elterjedése előtt volt jellemző a ’80-as években.  Legalábbis a kijövő külföldi filmekre – azok jutottak el a tévébe olyan 1,5-2 év késéssel. De halvány emlékem szerint a magyar alkotások hamarabb… A magyar animációnak is csak a régi híréből akarnak megélni? Nem lenne fontos, hogy minél többen megismerhessék a kortárs, sikeres darabokat?

Sokszor érzem azt, hogy öreg vagyok ehhez a felgyorsult világhoz, az egyre újabb és újabb technológiák megismeréséhez, megtanulásához. De ez speciel kivétel. Itt szerintem mi magyarok vagyunk lemaradva a világtól, a technológiai lehetőségektől. A tévében leadott japán rajzfilmeket például Nyugat-Európában vagy Amerikában már a vetítés másnapján sokszor hivatalosan is meg lehet nézni streamelve. Nem hivatalosan pedig világszerte bárki letöltheti magának ugyanilyen gyorsan. Jó, a független rövidfilmes alkotások esetében a japánokat sem olyan könnyű megismerni, de azokból meg gyakran jelentetnek meg gyűjteményes kiadványt és ez után gyakran szintén kölcsönkérhetővé válik a netes jószomszédságban is. Nekünk magyaroknak meg mostanában szinte csak a rövidfilmek maradtak, ha hazai animációról van szó. Miért nem hagyják, hogy ezeket megismerhessük? Mármint úgy értem, hogy nem csak a budapestiek… Miért kell mindig újra felhívni a figyelmet, hogy az ország lakosainak nagyobb része még mindig nem ott lakik és nem tud eljutni a valóban rengeteg, széleskörű és kielégítő pesti programokra?

olvasásának folytatása

Reklámok

Boldogság, gyere haza

Érdekes, hogy milyen apró, pici dolgok boldoggá tehetnek bennünket. És az is érdekes, hogy amennyiben ezek ismétlődnek, akkor  milyen könnyen hozzászokunk, természetessé válnak és már fel sem tűnnek. Semmibe sem vesszük őket. Vagy mással nem így van csak velem? Miért kell hogy jól megtapossanak bennünket ahhoz, hogy értékelni tudjunk egy-egy egyszerű simogatást? Menjen Maslow a szükséglet-piramisával együtt a jó édes anyukájába…

A boldogság nem cél. Vagy van vagy nincs. Sokszor nincs. Ami nem jó érzés. Ha van, akkor örülünk. És ezen a hétfőn már annak örültem reggel, amikor munkába indultam, hogy nagyon szépen sütött a nap. Tudtam, hogy szar napom, szar hetem lesz – de mégis valami elemi erejű boldogság töltött el csak egyedül egy kis napsütéses sétától. Akkor mondjuk Afrikában csupa boldog ember él? Valószínűleg azért nem, mert az állandó napsütés miatt már nem is tudják milyen ennek a hiánya. Arról nem is beszélve, hogy éhezve, fedél nélkül, AIDS-esen vagy ebolásan, esetleg nőként megcsonkított csiklóval, megerőszakolva gyaníthatóan nem olyan könnyű örülni egy kis napsütésnek. Szerintem én is csak azért éreztem ilyen felszabadult boldogságot, mert az ezt megelőző napokban már kezdtem a téli életmódhoz közelíteni: mindig csak a sötétség, sötétben munkába, napfénytől elzárt munkahely, sötétben haza…

olvasásának folytatása

Két dolog

…hiányzik nagyon már évek óta a magyar Parlamentből:

  • egy kalózpárt és
  •  egy viccpárt.

Na jó, esetleg egy harmadik: egy nőpárt.

Az internetadó most megmutatta, hogy mekkora szükség és milyen nagy igény is lenne egy kalózpártra. A magyar politikai élet pedig évek óta egy nagy vicc – kéne már valaki, aki ezt profi módon a szélsőségekig elviszi. Az internetet járva pedig egyre másra találkozom megkeseredett nőkkel, feminista felhangokkal.

Persze igazából lehet, hogy csak egy-egy apró dolog hiányzik: mondjuk tisztesség, netán alázat. És az is lehet, hogy mindegy milyen szervezet, milyen csoport alakulna friss, új arcokból – a régiek úgyis rájuk telepednének és besároznák őket. Pici ez az ország, nehéz újat felmutatni, függetlennek lenni. Mindenki valakinek a valakije. Elég reménytelennek tűnik ez a dolog. Valószínűleg pont ezért lenne érdemes küzdeni érte… Mármint annak aki nem csak a lóvéért csinálná. De az is lehet, hogy még mindig nem elég reménytelen ahhoz, hogy mozduljunk magunkért. Még mindig nem elég rossz. Még mindig nem ment ki mindenki saját magáért az utcára. Mert utána, ebből a tapasztalatból már lehetne  EGYMÁSÉRT is kiállni…

Nem égő

Drágám szerint nem volt égő rám nézve, amikor ma azt mondta a tucatnyi munkatársa előtt telefonba, hogy dehogy égő hogy telefonon kérek tőle főzési útmutatót. Pedig én annak éreztem, próbáltam tapintatos válaszra vagy félrevonulásra késztetni. Szerintem az, hogy nem tudok főzni – minimum ciki. Nem csak férfiként vagy családapaként, de emberként, individuumként is. Persze van egy rakat más ciki tulajdonságom is – egyeseken megpróbálok változtatni, a többit meg elfogadom. Úgy-ahogy. Szituációfüggően.

De drágám indoklása most meglepett! Nem azért, mert ő nem ítél el ezért a hiányosságomért. Hanem azért, mert elmondása szerint csak egy munkatársának volt reakciója a hívásomra: az is csak annyi, hogy legalább ha nem is önállóan, de segítségkéréssel készítek ebédet mire hazajön. Mert párom munkahelyén az az egyöntetű vélemény, hogy a férfiak nem főznek, meg úgy általában sem csinálnak semmit. Sőt a leginkább nőkből álló munkahelyi kollektíva annyira értéktelennek véli a férfiakat, hogy nem is tart belőlük otthon mutatóba sem… Vagyis többségükben egyedülállóak.

olvasásának folytatása

Az őszről

Sokan írtak sokat, az őszről. Most is olvastam több blogon. Jókat. De tényleg annyira megihlet! A színorgia egy dolog, de ezen a gyönyörű verőfényes októberi héten is például azon elmélkedtem, hogy vajon a halott vagy az alvó ember is van-e olyan szép, mint a téli álomra készülő fák. És egyáltalán mire föl ez a szépség?

Reggelente valami fantasztikus, ahogy a nap átjárja a sárguló, bíborba hajló leveleket. Ezek a színek mintegy megsokszorozzák a nap gyengülő erejét. Esteledvén pedig, ahogy már alkonyatba hajlik, mintha visszasugározná a pompás lombkorona a napközben begyűjtött fényt és színeket. Mert persze szeretjük a tavaszt is, a születést és növekedést és a nyarat, a teljességet, az erőt. Meg a telet is, az újrarendezést, a felkészülést, elmélkedést. De az ősz színe nem véletlenül a sárga és a bíbor, meg ezek árnyalatai. A spiritualitás ideje ez. A lelkiségé. A nagy misztériumé. Ébrenlét és álom határán. A harsogó zöld természet, az életteli lombkoronák rövid színorgiával jelölik az átmenet pillanatát. Valahol az alvás határán lévő emberben is van valami báj, van gyermeki szépség. Ami azért hosszútávon nem mindig jellemző – hiába mondjuk például, hogy édesdeden alszik. Mert a nyálát csorgató, horkoló, gyűrött kétlábú nem feltétlenül esztétikus látvány.

De van ez a szűk mezsgye a tudatos és tudattalan határán, az ember álma és ébrenléte között, mint a lét és nemlét határa is a zöld- és a lehullott, elszáradt falevél között. Ez az aranyban, bíborban úszó szín- és fényözön. Ez szép. Szép a természet. Ahogy az emberek lényege is. És ami ezeken túl van, amit nem érthetünk és nem foghatunk annak is szépnek kell lennie. Nem lehet más ilyen gyönyörű jelekkel és utalásokkal. Bármi legyen is az.

Dzsentri gerinc

Van-e manapság: dzsentri? Van-e gerince? És az országnak? … Nem dívik napjainkban a gerincesség. Inkább hátrány sajnos. Hasonló a helyzet mikro és makro szinten is. Nem mondom, hogy az egyének földi léte csak illúzió. Azt sem, hogy az emberiség nem fejlődik valójában, hanem csak egyhelyben topog. De azt igen, hogy minden körbejár. Kicsiben és nagyban. Vagyis inkább csigavonalban, spirálisan. Egyszer csak azt veszed észre magadon, hogy középkorúként ismét a tinédzserkorod problémáiba botlasz. Vagy idősödőként a környezeted gyermekkori önmagaddal hasonlít össze. És idén nyáron az is felmerült bennem, hogy Magyarországon ismét egy új dzsentri réteg van kialakulóban. A kádári kispolgárság hamis biztos megélhetése már nem biztosítható, akkor legalább adjunk hamis büszkeséget a csóró plebs egy részének! Merjünk nagyot álmodni! Legyünk büszkék – arra is amire józan ésszel nem lehetne…

kituntesek

Igencsak összetett, érdekes témák ezek, sokan is foglalkoznak velük sokféleképp, velem most csak pár kisebb vetülete jött szembe. Sokszor sírva nevetek rajta, amikor a magyar jobb- és baloldal egymásra, meg a múltra mutogat és közben ugyanazt cselekszik, mint az általuk sátánizált jelenség vagy korszak. Ennél is ironikusabb azonban, hogy a jelenlegi vezető párt, a Fidesz – amelynek  teljes nevében is ott a polgári és mindig hangsúlyozta a középosztály megerősítésének fontosságát – regnálása alatt tovább fogyott a középosztály. Sőt egy kutatás nyáron publikált eredménye szerint egyenesen eltűnt, statisztikailag már jelentéktelen. Persze lehet azt mondani, hogy a statisztikával kitűnően lehet hazudni és igazolni ugyanazt meg az ellenkezőjét is. Ami igaz is, de azért mégis… Vagy itt van a legújabb botrány: Hogy Obama Magyarországot olyan afrikai és ázsiai rezsimekkel említette egy lapon, ahol a civileket a kormányzat megfélemlíti. Mert hogy több civil szervezettel, alapítvánnyal (Ökotárs, azon belül Norvég Alap stb.) szemben történt most államhatalmi intézkedés, pénzügyi vizsgálat van folyamatban, bűncselekmények gyanújával dobálóznak, bevetették a rendőrséget: házkutatás, kihallgatás stb. Persze a kormány, meg egyes elemzők rögtön megmagyarázták, hogy ez csak a magyar baloldal, meg a külföldi tőke mocskos ármánykodása, hazugsága. És persze ez is igaz részben. de azért mégis… A hatalom mellett felvonuló civil csak a jó civil? A többi meg nem? Ismerős ez már egy pár helyről, a történelemkönyvek lapjairól…

olvasásának folytatása