Primanima, Bucsi Réka, Oscar-esélyes animációs banda – oké, de nem a 21.században élünk?

De most komolyan: miért siránkoznak sokan, hogy a magyar nem becsüli a magyar alkotásokat és nem ismeri őket? Ha közben nem használják, nem használjuk korunk technológiáját, hogy eljuttassuk mindenkihez, amit akarunk. Vácz Péter sokszorosan díjnyertes, imádnivaló Nyuszi és Őzére (Rabbit and Deer) is másfél évet kellett várnom, hogy hozzájuthassak, megismerhessem. Ez kb. olyan, mint ami régen a net elterjedése előtt volt jellemző a ’80-as években.  Legalábbis a kijövő külföldi filmekre – azok jutottak el a tévébe olyan 1,5-2 év késéssel. De halvány emlékem szerint a magyar alkotások hamarabb… A magyar animációnak is csak a régi híréből akarnak megélni? Nem lenne fontos, hogy minél többen megismerhessék a kortárs, sikeres darabokat?

Sokszor érzem azt, hogy öreg vagyok ehhez a felgyorsult világhoz, az egyre újabb és újabb technológiák megismeréséhez, megtanulásához. De ez speciel kivétel. Itt szerintem mi magyarok vagyunk lemaradva a világtól, a technológiai lehetőségektől. A tévében leadott japán rajzfilmeket például Nyugat-Európában vagy Amerikában már a vetítés másnapján sokszor hivatalosan is meg lehet nézni streamelve. Nem hivatalosan pedig világszerte bárki letöltheti magának ugyanilyen gyorsan. Jó, a független rövidfilmes alkotások esetében a japánokat sem olyan könnyű megismerni, de azokból meg gyakran jelentetnek meg gyűjteményes kiadványt és ez után gyakran szintén kölcsönkérhetővé válik a netes jószomszédságban is. Nekünk magyaroknak meg mostanában szinte csak a rövidfilmek maradtak, ha hazai animációról van szó. Miért nem hagyják, hogy ezeket megismerhessük? Mármint úgy értem, hogy nem csak a budapestiek… Miért kell mindig újra felhívni a figyelmet, hogy az ország lakosainak nagyobb része még mindig nem ott lakik és nem tud eljutni a valóban rengeteg, széleskörű és kielégítő pesti programokra?

olvasásának folytatása

Tsumiki no Ie (La Maison en Petits Cubes)

Jóval kevesebb ponton kifogásolom a Tsumiki no Ie c. Oscar díjas animerövidfilmet, mint Kato Kunio másikját, a Traveller’s diaryt, de ez sem igazán jött be – legalábbis nekem. Persze az Oscar szobrocskát nem osztogatják csak úgy mindenkinek, úgyhogy biztos megérdemelte (bár két másik jelölt is jobban tettszett nekem). Nekem már-már giccsesen szentimentálisnak, erőltetetten európaiasnak (franciának), művi művészfilmnek tűnt. Úgy éreztem, hogy értem is, érzem is, el is ringat valamelyest – mégsem érint meg igazán és valami zavar benne.

Aztán az jutott eszembe, hogy lehet, hogy azért nem szeretem, nem tudok vele megbarátkozni, mert olyan ez a rövidfilm, mint egy haiku (nem egy történet, nem az élet ábrázolása – inkább csak egy hangulat, egy pillanat, felvillanás megragadása – talán a magányos visszaemlékezésé) és azokkal sem nagyon tudtam még megbarátkozni. Ha valóban így van akkor viszont tényleg egy példaértékű kelet-nyugat fúzió – csak én nem tudom eléggé értékelni.

szank jű beri máccs hiz penszil

Bejegyzés eredeti helye és ideje: AnimeAddicts, 2009.03.06

Shaun Tan – The Arrival

Idegen tollakkal ékeskedve ismét következzék egy reblogolás, Thendarion után most a Zaizen Jotaro blogról: a The Arrival című képregényről, melyet többek közt a Maus, a Sandman és a Persepolis képregények alkotói is méltatva ajánlanak. Shaun Tan-tól, a számolatlanul díjazott ausztrál könyvillusztrátortól és gyermekkönyvszerzőtől. Zaizennek hálás köszönet, hogy felhívta rá a figyelmemet! A szerzőnek ezt a művét minden képregénykultúra iránt komolyan érdeklődő rajongónak érdemes megismernie. Sőt, szerintem a szubkultúrán kívül is minden gondolkodó, érdeklődő, művészetkedvelő ember számára kihagyhatatlan! Különleges élmény, ahogy a Zaizen által linkelt, belőle készült színházi performance is annak mutatkozik. De szívesen végignézném élőben! A szerzővel és műveivel ezek után kénytelen leszek alaposabban is megismerkedni!

Erről a képregényről magyar nyelven Zaizenen túl a Moly.hu-n és Lellemese blogon találtam még kicsit hosszabb véleményeket – legalábbis felületes keresésre. Sajnos a magyar könyvtárakban viszont a Mokka.hu alapján Shaun Tan egyetlen műve sincs meg – nagy hiányosság!

Gyorsan meg is néztem még a szerző The Lost Thing című művéből készült Oscar-díjas animációs rövidfilmet:

Na ez annyira nem talált be nálam, mint a képregény, de Shaun Tan színes rajzaira, festményeire rákeresve egyértelmű, hogy azon a területen szintén további élménydús felfedeznivalók várnak!

ZAIZEN JOTARO

Üdvözlök ismét minden kedves olvasót a blogon, beleértve újakat és régieket, e-stalkereket, spambotokat, cenzorasszonyokat  egyaránt. (Csak a nagy testvér kedvéért idefirkantom, hogy én a narancsos médiahatóságot is kifejezetten lájkolom, mert az nekem kilenc fővel több olvasót jelent.)

Ahogy az lenni szokott,  idén sem bírtam türtőztetni magam, és újévi fogadalomként  ismét elhatároztam, hogy tövig nyomom a gázpedált az információs szupersztrádán (ráadásnak még belököm a turbo-boostot  is, mint KITT-en a Michael Knight szokta, vagy mint Izriot barátommal tettük a pezsgővel szilvesztertájt) és irdatlan iramomban az új évtizedre már tényleg megpróbálom feltornászni minimum havi egyre (!) a  bejegyzések számát. Láthatjátok, milyen jól haladok: Január első bejegyzése következik, februárban.

Zaizentasztikus képregényajánló sorozatunk következő kiadásában egy bizonyos Shaun Tan, ausztrál-kínai képregényíró és rajzoló többek közt Hugo-díjra is jelölt, 2006-os munkájával ismerkedhetünk meg, amiből kiderül, hogy milyen érzés lehet, ha az emigrációnk az új világba és egy durva LSD-trip  egybeesik! Mielőtt nekivágnánk, kérlek, helyezzétek magatokat kényelembe…

View original post 444 további szó