A japánok tényleg sík hülyék? 2.felvonás: Dokaka

Szerettem volna elvinni páromat egy verses- és egy acapella estre, de levontak valami éves összesített vízdíjat a bankszámlánkról – így nem lesz pénz, maradt a netezés most is… Persze eleve hogyan merészeltünk augusztusban magunkra, családunkra, nyaralásra költeni? Így az iskolakezdési költségeket is figyelembe véve negatív pénzügyi mérleggel vágtunk bele a szeptemberbe. És akkor a különböző iskolai kiegészítő díjakat még be sem tudtuk fizetni. Ingyenes alapoktatás, mindenkinek hozzáférhetően: és a kezed bilibe lóg? Gyermekeimnek meg közben a spórolást oktatják az iskolában. Jó lenne ez is, ha eleve nem sütne róla messziről hogy drága politikus vezetőink – akiknek a legális havi jövedelme is majd milliós – azt feltételezik az átlagpolgárról, hogy az ő hibája az, ha nem jön ki a fizetéséből… Persze nincs min meglepődni, jó ideje haladunk már a középkori szegénypolitika irányába.

Szóval a helyettesítő netes barangolásom közben így botlottam bele a japán Dokaka nevű előadóba. És miatta merült fel bennem ismét a címben írt kérdés… Mert persze vannak fantasztikus japán acapella énekegyüttesek és beatboxerek, de Dokaka más… Elsőre felváltva taszított és ingerelt nevetésre. Aztán ahogy több videót néztem egyre jobban feltűnt a zseniális zenei-, ritmusérzéke. Ezzel együtt nehéz nem lehülyézni az élő produkciót látva… Ha aranyos is. Ha a PS2 játék és heavy metal feldolgozásai bámulatosak is (utóbbiakkal egyedibb, mint Vika a zongorás produkcióival). Ha dolgozott és megjelent Björk egyik hivatalos lemezén is.

Reklámok

Uchuu Hikoushi no Uta

Mindig szívesen nézek/hallgatok NHK-s Minna no Uta-blokkos videókat.
Az Uchuu Hikoushi no Uta (The Song of an Astronaut) esetében a dal nagyon kellemes, kicsit szomorkás, de simogató. Az énekesnő, Sakamoto Maaya hangja szép, de ismerjük már őt, ez nem újdonság, viszont itt minden mesterkeltséget nélkülöz, ami nem mindig jellemző rá. Kanno Yoko “klimpíroz” állítólag alá – egyszerűen. A szöveg is érdekes és jó.

A látványról, a videóról viszont már sajnos nem lehet ilyen jókat mondani – bár az eleje és vége egyszerűségében is szuper, de a közepe már túl egyszerű (és akkor még finom voltam), ha harmonizál is a szöveggel.

Bejegyzés eredeti helye és ideje: AnimeAddicts, 2013.03.10

Tsuki no Waltz

Shoujo-ban nem vagyok annyira otthon, de ez a Tsuki no Waltz című videoklip jó volt. 9/10-t símán ér. Kedves, játékos kis történet – zeneileg is (állam mondjuk nem esett le tőle és érzelileg sem zúz – így 10/10 nem lehet). A rendező egyéb rövidjeihez képest (Cremona, Gravitation – nem az amire gondoltok, Sen no hana sen no sora) kiemelkedően a legjobb. Néhány elem, figura már ismerős korábbi animékből és erős Alíz csodaországban fílingje is van – de ez nem gond.

Bejegyzés eredeti helye és ideje: AnimeAddicts, 2008.11.24

Shoujo Kakumei Utena

A karakterdizájn átlagos, jellegtelen, az animáció gyakran kevéske, a grafika viszonylag egyszerű és nagyon sok ismétlődő kép van.

Ugyanakkor én már a Revolutionary Girl Utena első részében erősen szimpatizáltam a sorozattal! Az egyszerű grafikát érdekes megoldásokkal dobták fel: a kihajthatós képeskönyvekhez hasonló rétegezéssel, illetve a háttérszínek és formák is gyakran hoztak szürreális hangulatot. Valamiért nagyon vonzódom az árnyjátékhoz, ezért nagyon tetszett, hogy minden részben kaptam egy keveset belőle, amik egyébként zseniálisan sikeredtek – és a pletykálkodós részeken túl is alkalmazták őket, úgyhogy valamennyire a sorozat egyik védjegyévé váltak. A másik fontos jellemzője a sorozatnak szerintem: a szuper, feszes tempójú, zseniálisan izgalmas szövegezésű, 70/80-as évekbeli musical/rockopera hangulatát hozó párbajdalai és a pár 40/50-es évek hangulatát idéző nóta (az instrumentális háttérzenék többségében átlagosak, de köztük is akad nem egy igencsak kellemes, úgyhogy a jópár OST is érdemes hallgatásra). Persze az alap a rózsaszín shoujoba oltott elvont, abszurd, szürreális hangulat, ami körüllengi a sorozatot, bár a végén a legerősebb.

olvasásának folytatása

This is England – a film és a sorozatok

This is England (2006) – Így neveld a Skinheaded

thisisengland2Hát ez baszottul eltalált! Épp ezért nem tudok objektív lenni – mondjuk amúgy sem törekszem rá száz százalékig. Sőt, inkább fordítva. De az biztos, hogy ez nem csak Anglia! A 2006-os This is England című film mindannyiunkhoz beszél. Az egész emberiséghez. Ha a kibaszott hímnemű részét szólítja is meg inkább… Thendarionnak itt is köszönet, hogy foglalkozott vele és felhívta rá a figyelmemet – ugye most már nem kell mondani senkinek, hogy kövesse az írásait a blogján?

Szóval fiús film ez. Srácok keserveiről, dühéről, vidámságáról, összetartásáról. És sokkal többről. Arról, hogy apró, ártalmatlan, sőt pozitív lépéseken keresztül miért és hogyan jutunk el elfuserált negatív eredményekig. Mi férfiak. Meg a világ – velünk.

Azt azért le kell szögezni, hogy ez nem egy Trainspotting-, vagy A Clockwork Orange-szintű, örökzöld klasszikusságra ítélt mű. De a jelentős brit filmek közt mindenképp helye van, láttam olyan TOP100-as listát, ami szerepeltette is. Jó ez, nagyon. Nézzétek! Tízből minimum nyolc pontos.

olvasásának folytatása

Samurai Champloo

Véleményem szerint erősen túlértékelt a Samurai Champloo anime. Szerintem is van néhány 10/10-es része, de csak néhány a 26-ból (főként a tényleg lenyűgöző harcok a vége felé). Mindemmellett mind a 26 rész átlagoson felül teljesít (7/10 – 8/10), de még itt is látható, hogy a sorozat második felére erősödik a grafika (kicsit már-már “too much” lesz), a poénmennyiség és -minőség is, s ekkor kapunk bölcseletet is, ha csak minimálist is. Önmagában az epizódikus felépítése sem lenne probléma – de a szereplők utazása eleve egy cél felé mutat vagyis a napraforg.ill. szamuráj felkutatására – ez pedig azért igényelne egy epizódokon átívelő történetet. Na EBBEN elég gyenge a sorozat, nagyon keveset kapunk ebből a történetből. Oké jópofa, hangulatos, többször meglepő a sorozat, de ritkán izgultam, nem sodort magával. Még a főszereplőkről (múltjukról, motivációikról stb.) is keveset tudunk meg, nemhogy az ellenségről vagy nagatív hősökről. S lehetne mondani olyan epizódikus szerkezetű sorozatokat ahol ezt jobban megoldották. Van egy olyan halvány sejtésem, hogy esetleg az “úton levés” lett volna némileg az átfogó üzenet – de ez meg nem “jön át” szerintem igazán. Nem az én zenei stílusom, ettől függetlenül kellemes volt – a magam részéről itt is örültem volna egy kicsit több változatosságnak, “hardcore”-nak. Nem tudom, de nem hiszem hogy hozná a Bebop OST mennyiséget, minőséget, kult státuszát.

Bejegyzés eredeti helye és ideje: AnimeAddicts, 2010.10.15

Sakamichi no Apollon

A rendező-zeneszerző páros miatt és mert állítólag díjnyertes mangából készült, kíváncsian vártam a Kids on the Slope-ot: Kellemes, aranyos, néha megható, nézeti magát, de az első fele olyan, minta az OP/ED/grafika/animáció: kevés. OJ-val egyetértve én is kicsit eredetibb történetre számítottam, nem a szokásos tini-szerelmi drámára… Csak a második fele emelkedett nálam az addigi jó átlagosról 10/6 fölé, de így is komolyabbra, felnőttesebbre számítottam, kevésbé “shoujosra”/túlszínezett-melodrámásra, valódibbra, életszagúbbra, érzelmekben is. (Bár pl. pont tetszett, hogy a 60-as évek végének szélsőbalos diákmozgalmait, -tüntetéseit behozták, de sajnos csak távolságtartóan, kívülről, mint a többi komolyabb pillanatot is.) Szeretem a jazzt, ezért nem is estem hanyatt a zenétől (Teshima Aoi-t ki se szúrtam nézés közben, meg bántott, hogy a My favorite things ilyen gyengécske énekhanggal futott – ‘A muzsika hangja’ meg szuper kis film/könyv/satöbbi), bár egyszer-kétszer majdnem elkapták a dzsemmelés örömét is, leginkább a zongorás, kevésbé a dobos esetében. (Ezért jó nézni is az élő zenét, bámulatos, hogy a zenészek mennyire át tudják élni, egy rakat orgazmuson esnek át közben.) (Amúgy egy jó shounen-ai/yaoi-szerelmi sokszög lehetősége veszett el benne, már annak aki szereti az ilyet.) Ajánlom kedvenc roriconfan-om review-jét anidb-ről, bár egy ideje kétségkívül kicsit trollba csúszik át…

Bejegyzés eredeti helye és ideje: AnimeAddicts, 2012.07.01

Piece anime

Japán zene, de főként jpop rajongók részére valóban ajánlható Yui Aragaki kellemes hangja (és díjnyertes mosolya – ami itt nem látszik) miatt a Ghibli Studio Piece című zenés rövidfilmje. Viszont nyugodtan megnézheti bárki – főleg nőneműek, nem kell félni tőle, hogy nehezen értelmezhető művészfilm, hiszen csak egy mindennapos szerelmi történet, mint a dalszöveg is alátámasztja. A végén ott a lényeg: life is lovelines. Szerintem nem cipőfétises a főszereplő – csak nő… Férfiszemmel én nem éreztem plázacicásnak (japán jpop nőábrázoláshoz képest) – Ghibliék képesek ilyen egyszerűen, természetesen tálalni pozitív érzelmeket, hangulatokat, értékeket.

Bejegyzés eredeti helye és ideje: AnimeAddicts, 2010.10.19