A Nishikata Film Review és a független, rövid animációk

…avagy blognézőben: “homemade one-man shows”. Sufnifilmek. Kísérleti animációk. Művészmozi. Fesztivál-járók. Vizsgaművek… 

“Anime is dead.” “Hanyatlik az animeipar.” “Ebből a szezonból már megint alig van valami, ami érdekel.” Stb. stb. Viszonylag sokat lehet hallani hasonló kijelentéseket, ugye? Tény, hogy vannak bőven pocsék alkotások az animék között – legalábbis áttételesen erre kell következtetnem. Szezonos, be nem fejezett sorozatokat főszabály szerint sosem nézek, ezért csak utólag szoktam csipegetni a jobbnak tartottak közül. És bizony még ezek közül is sokra azt mondom, hogy középszerű, gyenge vagy egyenesen rossz. El tudom képzelni milyen felvállalhatatlan lehet az ez alatti átlagos anime-özön színvonal. Ugyanakkor, ha kicsit alaposabban megvizsgáljuk a témát, akkor természetesen azt látjuk, hogy közel sem halott az anime. Sőt újra és újra megújul, fejlődik, állandó változásban van. Ezt persze az nem látja, aki csak az ugyanazokra a sémákra épülő sorozatokat nézi. Mert: a változatosság gyönyörködtet. Nem hiszem, hogy lenne az a kedvenc étel, amire ne lehetne ráunni. Ezért szeretek én pl. egy shoujo után elővenni egy horrort, aztán egy gyerekfilmet, majd egy shounen sorozatot, rá rövidfilmeket és zenei videókat és így tovább… És ezzel el is érkeztünk ezen bejegyzés tárgyához, ím a Nishikata Film Review egyik legújabb témája, Kono Aki munkáinak egyike:

Oké, nincs a valaha volt legjobbak között, de kiválóan alkalmas arra, hogy az animék egysíkúságába vetett hitet eloszlassa. Nagyszerű látókör tágításra. Meg a sziluett-animációk, a kivágásos technikák, a stop motion módszerrel készült cuccok amúgy is ritkák – ezért is érdemes megnézni (Utena-árnyjáték forevör). Azt is elismerem, hogy nem véletlenül szerepel a fórumokon az aláírásomban, hogy: “moralfag & movie/short/retro fan” (amiből azért az erkölcscsősz-önmeghatározás az animézés-mangázás ízlésromboló hatására jelentősen megkopott). Elfogult vagyok a rövidfilmekkel szemben, még úgy is, hogy bőven láttam már ezek közt is olyat, amit képtelen voltam befogadni, feldolgozni, nem tetszettek. Csak, hogy egy példát említsek: Born by myself. De pl. az Oscar-díjas Tsumiki no Ie sem jött be nálam annyira, ha sejteni, érteni is véltem a díj okait és részben el is ismertem. Előzőekkel együtt is tartom, hogy 10-15 percnyi szenvedés, elégedetlenség vagy unalom sokkal elviselhetőbb, mint többszáz percnyi, ami utóbbi hosszabb sorozatok esetében egyáltalán nem ritka. A blogom alcíme is kiemeli, mit tartok fontosnak: az ÉLMÉNYT. És ehhez nem kell 20-30-50-150 húszperces rész. Bár mára már ezekben is megtanultam meglátni, megérezni – mert ezek tőlem távol álltak. De nem kell. Elég pár percnyi intenzív élmény. Mint amikor egy embörös pálinka kacér tüzével végigsímítja a nyelőcsövet, hogy a gerinc is beleremeg minden egyes szőr- és hajszál tövéig. Ugye ehhez az élményhez nem kell hosszú idő? De mondjuk egy orgazmushoz sem – főként ha férfiről van szó.

A címben szereplő rövidfilmek műfajában sokan szereztek már maguknak hírnevet. Itt és most csak zárójelben lehet a sokak által ismert Shinkai Makoto-ra utalni, aki szintén egyedül készített rövidjeivel hívta fel magára a figyelmet, de ehhez a témához túl mainstream. Aztán ott van Ofuji Noburo, akiről díjat is neveztek el, amely a Mainichi Film Award Animációs Nagydíjával karonöltve igen színvonalas válogatást kínál az arra fogékonyaknak. De prominens képviselőként lehetne említeni még Yamamura Koji-t, Kawamoto Kihachiro-t és még sokakat. Szóval velük is foglalkozik a Nishikata Film Review. Meg olyanokkal, amikről még az életben nem hallottunk. MAL-on, AniDB-n nincs adatlapjuk. Online-t, torrentet felejtsük el sokuk összefüggésében. Sokszor még DVD-n sem rendelhetőek. Lehet, hogy csak filmfesztiválokon vetítik őket. Közel sem állítom, hogy minden tetszett erről az oldalról, amit az elmúlt években innen megismertem. De sok izgalmas darab volt, amire ez hívta fel a figyelmemet először. Vagy akér egyedüliként! Pl. e miatt a blogger miatt próbálkoztam meg az első adatbázis bővitésemmel MAL-on: Mizue Mirai és Ryu Kato adatlapjával és műveivel. Tessék néhány zenés ízelítő a stílusos, ötletes műveikből (VIGYÁZAT! epilepsziásoknak az első kettő nem feltétlenül ajánlott):

Szóval jó kis blog ez, a rengeteg animés között tematikája miatt elég egyedülállónak tűnik számomra, bár elég keveset ismerek és látogatok. (Talán még az Anipages ilyesmi: kissé underground, egyedi, némileg művészi – igaz jóval mainstreamebb, sorozat- és retro közelibb. Csak most veszem észre, de NAGY ÖRÖMMEL nyugtázom, hogy hosszabb inaktívság után ez is ÚJJÁÉLEDT EGY IDEJE!!! Én meg már azt hittem, hogy megszűnt.)  Megjegyzem szerencsére a magyar fórumokon-blogokon is említésre kerülnek időnként hasonló, mainstreamtől elkalandozó művek, de ilyen koncentrációban nem fordulnak elő. Ugyanakkor az épp most kezdődő Anilogue Nemzetközi Animációs Filmfesztiválon esetenként több a Nishikata blog profiljába tartozó darabot lehet látni, ami neten nem mindig érhető el. Meg amúgyis érdemes a fesztivál programjából csemegézgetni – nem csak a japán és távolkeleti alkotásokból… Ami viszont zavart a Nishikata blogban: kicsit túl száraz, túl objektív, túl akadémikus, illetve nekem túl “csicsás”, túl sok erőforrást szív el a régi számítógépemtől. Ez utóbbi mondjuk hazánkban is előfordul egy-két oldalon.