Káin gyermekei – rosszabbul élünk, mint 30 éve?

Magyar-francia koprodukciós riportfilm. 99 perc. 2014. Gerő Marcell rendezése. Hazai premier: novemberi mozis díszbemutató és HBO. Vetítik még állítólag: HBO, dec.23. és 2015, magyar mozik. Tévéből is volt aki felvette. Motiváció: az 1985-ös Bebukottak c. kultfilm örököse, folytatása, szereplőinek utánkövetése. Az egy igen elgondolkodtató és hatásos film volt a szocialista rendszer végének magyar börtönviszonyairól, többször is láttam. Féltem tőle, hogy a Káin gyermekei nem ugorja meg azt a szintet… Nem tudom, hogy mennyire ugrotta meg, mert ezt is meg kell majd néznem többször… De kihagyhatatlan. Ez is. Rólunk, emberekről, a bennünk lévő rosszról, gyengeségről és jóról, reményről. Gyűlöltem, hányingerem volt. Szép volt és bölcs. Reménytelen, elkeserítő, szívtépő. Valódi. Ez is Magyarország. Ezek is mi vagyunk. Ti nem akarjátok látni…

A szél elül – a Studio Ghibli végnapjai?

A The kingdom of dreams and madness (Yume to kyoki no okoku) című 2013-as japán dokumentumfilm a Szél támad (Kaze Tachinu) című Miyazaki Hayao film készítését kíséri végig kötetlenül. Ezen keresztül szól a Ghibli animációs stúdióról és nagy öregjeiről: Miyazakiról és Takahatáról, a két rendezőzseniről és Suzuki Toshioról, a mögöttük álló producerről. A fókusz azonban leginkább Miyazakin van.

A múlt héten általam is látott Kaze Tachinu nem volt egy jól sikerült játékfilm. Ez a dokumentumfilm ahhoz hasonló hosszúságú és szintén lassú folyású, mondhatni ugyanúgy unalmas. A távolságtartás, objektivitásra törekvés, érzelmi bevonódás- és ítélkezés mentesség a Kaze Tachinura is jellemző volt, de itt a műfajból adódóan természetesebb és működőbb. Gyönyörű természeti képeket itt is kapunk. Sőt annak ellenére, hogy ez dokumentumfilm, érzelmesebb és drámaibb is. Ahogy és amiről beszélnek ezek az idős legendák – főképp Miyazaki – az zavarba ejtően emberi. A szél ebben a filmben is feltámad néha-néha a filmstúdiót övező fák ágait cibálva, de az alaphangulaton melankólia és elmúlás ül.

Szállj velem… Gyerünk a moziba be?

Holnaptól játsszák a Kaze Tachinu és az Így neveld a sárkányod 2. című animációs filmeket a magyar mozik. A dolog pikantériája, hogy a Kaze Tachinu (Szél támad, The Wind Rises) esetében fel sem merült bennem, hogy Budapesten kívül is vetítik majd most. Pedig fogják! Ha csak korlátozottan, néhány vidéki városban is, de ugyanakkor lesz az országos premier. Az Így neveld a sárkányod 2. (How to Train Your Dragon 2) kapcsán pedig az furcsa, hogy fiam már tavaly is követelte rajtam – valahogy abban a tévhitben éltem, hogy ez már rég kijött. Nem is követem a mozik aktuális műsorát, kb. egy kezemen meg lehetne számolni, hogy az elmúlt húsz évben hányszor voltam filmszínházban.

Most is csak a Fenevad Krónikák blog Demónás bejegyzése kapcsán néztem körül, hogy mi a helyzet. És érdekesnek találtam, hogy egyszerre két magyar film is megy, ráadásul a címüket is mintha csak egymáshoz válogatták volna: Fehér Istenek és Fekete leves. Első körben mégis csak itthon ültem be a párommal “mozizni”. A moziműsor helyett U-fórumos stalkerkedésem adta az ötletet: Nézzünk szexfilmet! De csak idézőjelesen… A 2013-as Szerelempatak című magyar dokumentumfilmet nézettem meg vele (idős székely bácsik és nénik viszonylag visszafogott vallomásairól szexualitásuk tekintetében), de sajnos én sem azt kaptam tőle, amit vártam, meg amit ígértek a leírások. Az hagyján hogy lassú és szellős volt, de szövegben, tartalomban is felszínes lett. Persze volt egy-két jó poén és nagyon-nagyon gyönyörűen fotózták a film tájait, meg az emberek és állatok portréi sem voltak rosszak. Csalódottságom ellenére a film inspirációjául szolgáló ‘Amikor az ember nincs es ezen a világon’ című könyv  még azért érdekelne. Csak hát nagyon hosszú, 700 oldalas…

Párkocka, Slusszkulcs, Pilgrim, Biblia, Miskati – képregényt könyvtárból

Ismét magyarul is megjelent, illetve részben teljesen magyar képregényeket vettem górcső alá. Ráadásul mindet könyvtárból kölcsönöztem. Szépen gyarapodnak ugyanis a könyvtárak ilyen állományai is. Öt mű járt most nálam: a Miskati közbelép, a Párkocka, a Slusszkulcs Klán, a Biblia Manga és a Scott Pilgrim.

Miskati közbelép

A kolozsvári születésű, idén 83 éves Rusz Lívia 1988-as, teljesen színes, 40 oldal terjedelmű képregénye talán az ötösfogat legalaposabb, legszebb munkája rajzolás tekintetében. A részletesen kidolgozott, “klasszikus stílusú” figurák mellett, esetenként alapos hátterezést is kapunk. Ugyanakkor a panelezés, a képek vezetése kevésbé hatásos. Sztoriként egy modern, kissé feminista felütésű Hamupipőke-variáns szolgál, ifjúsági-gyermek kaland szinten, néha egész jó szövegekkel. A szerző 1987-ben települt át Romániából Magyarországra, vélhetően a képregény abszurd humorral megalkotott királyságához Ceausescu Romániájából bőven meríthetett alapanyagot: káromkodásért kalodába zárnak, a király parancsára savanyú somból készítenek kolbászt, ha a király a gyíkocskára azt mondja, hogy sárkány – az úgy is van, közben költők dicsőítik hazug énekekkel stb. Összességében azért nem voltam tőle elájulva.

Párkocka: Ami a csövön elfér

A Párkocka.hu oldal vaskos, nagy formátumú kiadványa 2011-ből. Avagy magyar comic strip 128 oldalon, 18-as korhatár karikával. Ugyanezeket a neten is elő lehetne kotorni, de szerintem jó volt papír alapon olvasni. Az öt most tárgyalt képregényből bunkóságán, perverzségén túl ez volt a legintelligensebb, legaktuálisabb, szövegben leginkább virtuóz, amit azért sajnos sokszor hiányolok képregényekből. Ez itt nagyon-nagyon tetszett. Néha. Mert bizony nem minden poén talált be. Meg a comic strip műfajjal amúgy sem vagyok nagy barátságban. Túl tömény is volt ez így nekem, pedig többször ugrottam neki – őszintén szólva nagyon eluntam és megcsömörlöttem tőle. Ennek ellenére szerintem érdemes megismerkedni Bélabátyó, Göndöcs, Grafitember, Marabu és Plá agyszüleményeivel.

This is England – a film és a sorozatok

This is England (2006) – Így neveld a Skinheaded

Hát ez baszottul eltalált! Épp ezért nem tudok objektív lenni – mondjuk amúgy sem törekszem rá száz százalékig. Sőt, inkább fordítva. De az biztos, hogy ez nem csak Anglia! A 2006-os This is England című film mindannyiunkhoz beszél. Az egész emberiséghez. Ha a kibaszott hímnemű részét szólítja is meg inkább… Thendarionnak itt is köszönet, hogy foglalkozott vele és felhívta rá a figyelmemet – ugye most már nem kell mondani senkinek, hogy kövesse az írásait a blogján?

Szóval fiús film ez. Srácok keserveiről, dühéről, vidámságáról, összetartásáról. És sokkal többről. Arról, hogy apró, ártalmatlan, sőt pozitív lépéseken keresztül miért és hogyan jutunk el elfuserált negatív eredményekig. Mi férfiak. Meg a világ – velünk.

Azt azért le kell szögezni, hogy ez nem egy Trainspotting-, vagy A Clockwork Orange-szintű, örökzöld klasszikusságra ítélt mű. De a jelentős brit filmek közt mindenképp helye van, láttam olyan TOP100-as listát, ami szerepeltette is. Jó ez, nagyon. Nézzétek! Tízből minimum nyolc pontos.

Párnakönyv – a nő, ha ezer éves

A nő? A nő örök.

Sokszor találkoztam már az animék nézése során a Párnakönyvre vagy a ‘Gendzsi szerelmei’-re való utalásokkal, sőt kifejezetten rájuk – főként utóbbira – alapozott történetekkel is. Annak idején a szintén sok animében megjelenő Nyugati utazás olvasásába is belekezdtem, de azt sajna félbehagytam – majd elő kell vennem még egyszer. A kínai Nyugati utazás sem egy mai darab, de Sei Shonagon (Szei Sónagon) Párnakönyv (Makura no Soshi, The Pillow Book) című naplója és Murasaki Shikibu Genji Monogatari (Tale of Genji) című regényfolyama még bő félezer évvel beelőzik. Előbbi keletkezése – leegyszerűsítve – kicsivel időszámításunk szerint 1000 előttre, utóbbi kicsit utánra tehető. Két nő alkotását ismerhetjük meg velük ezer év távlatából – és velük együtt az akkori világ egy részét, akkori problémákat, főként érzelmeket, szerelmeket, intrikákat, cívódásokat. Meglepő egyébként, hogy ezer évvel ezelőtt a nők, az emberi kapcsolatok, érzelmek, konfliktusok mennyire hasonlóak voltak a maiakhoz. Ha persze találhatunk bőven különbségeket is az európaihoz képest nagyon más kultúrkör és többségünknek más szociális, financiális körülmények, a császári udvar sokkal magasabb életszínvonala miatt.

A blog és a tweet őse

Egy blogon (betűvetéssel foglalkozó webes naplón), amely Japánnal kiemelten foglalkozik talán nem kell magyarázni mennyire helye lehet a világ “első nagy” regénye címmel is illetett japán Genji Monogatarinak és a világ első “minőségi blogjaként” becézett japán Párnakönyvnek, mely egyben a Twitter-bejegyzések igencsak korai mintapéldáit is tartalmazza.  Jut eszembe ebből is látható, hogy nem az én találmányom a microblogolásnak a hosszabb, elmélyültebb bejegyzésekkel való keverése – Sei Shonagon több, mint ezer éve felhasználta már mindkét formátumot naplójában.

Ezt a bejegyzést most a Párnakönyvnek – melynek valóban egy karcsú, kézbe simuló, kispárna alatt is gond nélkül megbúvó változata járt nálam – és az általa ihletett, azonos című 1996-os Peter Greenaway filmnek szentelem. A jóval robusztusabb, több kötetre rugó, kézisúlyzóként vagy virág préselésre is kiválóan hasznosítható Genji Monogatarira majd egy másik alkalommal szeretnék sort keríteni (értsd: írni róla, de először még el is kéne olvasni…).

Harlan Ellison kritikus-hétköznapi fantasztikuma

Harlan Ellison: ismeritek ezt a nevet? Nem egy egyszerű ember. Ez már csak így szokott lenni a zsenikkel, elég csak megnézni róla egy-két videót, meghallgatni néhány gondolatát. A származását már nem is részletezem, hiszen sokaknak felcsillanna a szeme, hogy: na azért. Harlan Ellison az egyik legtöbb díjat elnyert amerikai író – a terjedelmes angol nyelvű Wikipedia bejegyzés két oldalon keresztül sorolja őket, többek közt sci-fi, fantasy és horror kategóriákban. Egyben igencsak termékeny is: közel kétezer novella és egyéb írás, pl. könyv, forgatókönyv, kritika-gyűjtemény került ki a kezei alól. Isaac Asimov barátja volt, aki egyébként saját magánál jobb írónak tartotta őt – a világ egyik legjobbjának nevezte. Olyan tévé-sorozatoknál működött közre, mint a Star Trek vagy a The Twilight Zone.

Jómagam nem ismertem eddig Harlan Ellisont. Pitbull blogbejegyzése az I have no mouth, and I must scream című számítógépes játékról hívta fel rá a figyelmemet. Kipróbáltam a játékot, olvastam novelláit, néztem a műveiből készült film- és képregény adaptációt. A véleményem nem egyértelműen pozitív róla és a műveiről, de mindenképp érdekes tapasztalat volt a felfedezésük. Harlan Ellison idén lesz nyolcvan éves. Érdemes belekóstolni kiterjedt világába:

Pi élete (Life of Pi) /AA-archív

Filozofálgatni, elemezgetni szerető, transzcendens-hit-vallás tematikája felé nyitott népeknek a Yann Martel könyvéből Ang Lee által színre vitt Pi élete kihagyhatatlan! “Csordában” érdemes lerohanni a mozikat, de komolyan legalább 3 főnek – mert utána be kell ülni egy-két italra valahova, mert lesz mit megbeszélni. Nem kicsit sokrétegű film, számos értelmezési lehetőséggel – én már megyek is az alapját képező könyv után. Hibái vannak persze és főként a végén, ami egyébként pont az erőssége is. Az Ang Lee filmek amúgy is sokszor adtak már okot sokféle kritikára, de díjakat sem véletlen söpörtek be… A keleties, befelé forduló köldöknézegetés amúgy is jellemző a rendezőre, itt is kapunk belőle – akinek ez nem jön be, meg a megrögzött ateisták kerüljék. Amúgy kb. arra a polcra dobbant, ahol pl. a Mátrix, Avatar, Harcosok Klubja van… Legalábbis mondanivaló tekintetében, a képi világról meg még nem merek nyilatkozni egyelőre.

Én is itthon néztem meg – “kötelességből”, mert a családunk egy gyerekkorú tagja akarta nézni, mások meg mondták, hogy a vége miatt lehet nem kéne. Végül nekem jutott az előellenőrző feladat. Most viszont már szervezzük a mozitúrát – igaz, hogy én nem nagyon hiszek benne, hogy a 3D bármit is tudna nekem pluszban adni. (Még mindig egy jó könyv, meg a képzelőerőm az, ami a legjobb teljesítményt produkálja. Azt meg szerintem nem is szeretném megérni, hogy olyan profi technológia legyen, ami mélyen belenyúlva az agyunkba virtuális valóságot teremt.)