Zipang

Ja, ahogy Tüzi írta: olyan a Zipang anime, mint a Végső Visszaszámlálás. Csak mivel ez jóval hosszabb, itt továbbgondolták, megcsavargatták és még azon belül is, hogy a japán nézőpontból indultak ki. Meg az anime csak a díjnyertes manga ötödét dolgozza fel és tényleg, ahogy True írta, mindenféle lezárás nélkül ér véget. (A manga fordítása egyébként épp nemrég előzte le az animét – remélhetőleg halad tovább.) Amúgy meg hasonlókat tudnék írni róla, mint a Spirit of the Sun esetében, értékelésben is. Csak itt kevesebb a hiba és kevésbé bántó. Azért a 3DCG egyszer-kétszer valami elviselhetetlenül ronda lett – amit azért nem értek mert többségében elviselhető, néha meg egész szép. Hasonló a helyzet a karakterek, arcok animációjával, mozgatásával – ezt sem értem miért kellett ilyen bénán megcsinálni (nem a karakterdizájn a probléma). Az első részt elég uncsin kezdik, de a végétől néhány részen keresztül kinyitják az adrenalincsöveket és ugyanez igaz a sorozat végefelé. Közben meg megy a csűrés-csavarás, sem a japán, sem az amerikai oldal nem egysíkú, rengeteg szándékot, jellemet engednek összeütközni, még az egyes oldalokon belül is. Érdekes, hogy a mangának már a kezdése is jobb beleolvasva, itt se világos, hogy minek kellett gyengébben színre vinni. Hibái ellenére nagyon-nagyon nézném tovább vagy olvasnám – de egyelőre nincs igazán mit… AZ OP/ED páros szerintem nagyon kellemesen keretbe fogja a részeket, jól sikerültek.

Bejegyzés eredeti helye és ideje: AnimeAddicts, 2013.01.06

Rose of Versailles (Versailles no Bara)

A híréhez, elvárasaimhoz, ízlésemhez képest a Rose of Versailles első két része csalódás: jellegtelen, érdektelen, átlag alatti. Szerencsére a harmadik résztől beindul az intrika: izgalmas, érdekes, jobb lesz a sorozat. Fura, hogy a való életben ki nem állhatom ezeket a törtető, méregkeverő r*bancokat, de itt ők adják a sorozat savát-borsát, részben tőlük szórakoztató és magával ragadó igazán az anime (Dubarry[még az ilyen módon elkészített húsokat is szeretem], Polignac és Valois). Oscar mutatós csaj, de inkább csak támogató szerepű, hiába főszereplő. Az OP/ED kellemes. A grafika erősen spórolós a mozgások tekintetében (bár egy idő után vannak gyönyörű lovas attackok), de kreatív és szép megoldásai vannak – tényleg hasonlít a későbbi Utenára látványban némileg (legalábbis az első felében). Viszonylag sokszor szépek a hátterek, a kor sorozatainak megfelelően a karakterek kissé baltával faragottak, csúnyácskák. A felénél kicsit zavaró volt a karakterdizájnbeli változás – kissé átszabták a már megszokott arcokat és ekkor érkezett meg a tömény romantika is, plusz (háttér)zeneileg jobban rátérnek a történetnek jobban megfelelőkre. Viszont itt a fele után unalmas lett nekem ás gyenge, mint az eleje, sőt jobban. Hiába keverték bele még “Zorro ihlette Tulipános Fanfant/Fekete Tulipánt” is. A történelmi háttérre erősen építenek, amitől persze mindenféle spoilerezés nélkül is sejti az ember, hogy hova fogunk kilyukadni (kivétel nyilván az akinek sejtése sincs róla, hogy kicsoda Robespierre vagy Saint-Just).

Who Fighter with Heart of Darkness

A magyar nyelven is kiadott Who Fighter with Heart of Darkness mindenképp olvasásra méltó darab. Nekem az első történet jött be jobban, nálam az a nagyon jó szintet is megugrotta. Meg is lepődtem rajta – mivel meglehetősen lerágott csont jellegű, klasszikus ufo-sztori. Mégis működött, jó volt a tempó, szépen fel lett építve és még a rajzolás is változott a szituációknak megfelelően annyit, amennyit kellett. Izgi volt, kellően misztikus.

Az ‘Apokalipszis most’-ot olyan rég láttam, hogy a zenéjén, a helikopteres jeleneten kívül kb. semmi sem rémlik róla. Mindenesetre ezt a második feldolgozást sztoriban nem éreztem olyan erősnek, kicsit talán túl lassú is volt, a mondanivalót meg nem adta át olyan elsöprő erővel, ahogy vártam volna. Viszont a grafika itt még részletesebb lett – különösen a dzsungelben (ennek ellenére érzésem szerint inkább a szöveggel próbált csak közvetíteni sajna). Külön kiemelendő érdekessége a korhűség, a ruhák, rasszjegyek élethű ábrázolása. Ritkán találkozik olyan mangával az ember fia, ahol az ázsiaiak alacsonyak, itt pedig majdhogynem túl sok is egy kicsit a realizmusból – néha már túl rövidnek is éreztem a lábakat.

A harmadik pároldalas is érdekes lett, a gyorsan felvázolt üzenetet kifogástalanul átadta és még nézni is jól esett, főleg a tankokat… Összességében egy jóindulatú hét alával zárt nálam, de az első a nyolcat is megérte volna külön.

Bejegyzés eredeti helye és ideje: AnimeAddicts, 2013.08.01

Miyamoto Musashi Vs. Oshii Mamoru

Japán cím; Miyamoto Musashi: Souken ni Haseru Yume. Angol; Musashi: The Dream of the Last Samurai. Movie. 2009. 70 perc. Motiváció: Oshii Mamoru. Előzetes elképzelés: fura lesz és meg fog lepni. Eredmény: fura volt és meglepett. Áldokumentumfilm x történelmi dokumentumfilm x japán klasszikus színházi darab x gyenge grafikájú Nintendo Game Boy-játék x csipet vérbő aprítás x humor. Zavarbeejtő változatosság képi és zenei megoldásokban. Időnként zseniális narráció (énekelve is) és zenei aláfestés. Ismét egy izgalmas kísérlet. Nálam erős 10/6 – kevés kíváncsiaknak kitűnő.

Adolf (Adolf ni Tsugu)

Nos, az Adolf egy díjnyertes manga Tezuka Osamutól, ami nagyon jó. Sajnos vannak hibái is, ami miatt végelszámolásnál 10/8-t adtam rá, pedig nagyon szerettem volna feljebb pontozni. A manga témáját, illetve a II.világháború időszakát nagyon sokan, nagyon sokféleképp feldolgozták már. Amit nem árt figyelembe venni, hogy a 80-as évek elején még csak kb. feleidőben tartottunk a II.világháború és napjaink között, bőven a német újraegyesítés, Szovjetúnió felbomlása vagy a terrorizmus mai elterjedtsége előtt. Szerintem megelőzhette némileg korát (ezt ma már pontszerűleg nem tudom neki beszámítani).

Az öt kötetből az első kettő és az utolsó kiemelkedően jó és izgalmas, a negyedik meg egy kicsit szerintem gyengélkedik, átlagosba hajlik. Maga a manga majd 10 év történéseit öleli fel 1936-tól 1945-ig, plusz kapunk a végén egy kis kitekintést az akkori jelenre, aktuálpolitikára, a 70-es, 80-as évekre, ami szuper húzás. Ahogy Tezuka átfordítja a náci-zsidó konfliktust izraeli-palesztin-ra az zseniális. Kár, hogy részletekbe, mélységekbe nagyon nem megy. A morális üzenet, a történelmi háttér és jövőbe tekintés megvan, de alapvetően az Adolf manga egy fikciós szórakoztató mű. Egy jó történelmi kémsztori (egy “mesélő” főszereplővel és két másikkal: két gyermek felnövekvését és kapcsolatát végigkövetve). Nagyon izgalmasan, krimiszerűen indul. Egy kevés poén is került bele, de igazán nem sok. A romantikának viszont erős szerepe lesz. Drámai történésekből sem lesz hiány, ugyanakkor ebben annyira nem mondanám ütősnek. A manga története több szálon fut (az előbb említett főszereplőket követve), a szálak pedig lépten-nyomon egymásba gabalyodnak, összefutnak.

Master Keaton TV + OVA

A Monster már régóta a megnézendőim listáján van, egy ideje a Yawarát is felvettem a mangakától, Urasawa Naoki-tól, mégis úgy alakult, hogy elsőnek ezt, a Master Keaton-t néztem meg tőle.

Mint sok old school társa, a Master Keaton is felüdülés a mai animesorozatok után. Viszonylag komoly és valósághű felnőtt anime, döntően felnőtt szereplőkkel. Semmi loli, moe, fanservice, school life meg ilyesmi… A kinézetét viszont “szokni kell”. Korához képest is vannak gondok a látvánnyal. A karakterdizájn a mangában markánsabb, szebb – itt a mozgóképváltozatban kicsit egyszerűsítették, elkenték, ami főként a mellékszereplőknek nem tett jót. Az animáció, a mozgások elmegy katógóriásak: bár viszonylag kevés a mozgás, de ez nem zavaró. Van néhány nagyon szép mozgókép, kameraállás a sorozatban – de ritkán, viszont ennél több helyen (bár annyira nem vészes mennyiségben) van kifejezetten ronda/béna mozgás: főként a sétáló emberek, de egy-két helyen túl darabos, elkent mozgások is. A hátterek között viszont sok gyönyörű van: sokszor részletes a környezet, legyen szó egy szobabelsőről vagy akár gyönyörű természeti képről. A színhasználat kissé tompa, ezt is szokni kell, de teljesen rendbenlévő többségében.

Az OP nagyon hangulatos lett, a tévé-sorozat 24 része alatt majdnem mindig végignéztem/hallgattam, viszont az ED-ek közül csak a második tetszett zeneileg, képileg meg egyik se jó. Az OST-t meg kéne hallgatni, mert az aláfestőzenéi (kelta-szász, ír-skót jellegzetességekkel) között nagyon szuper hangszeres darabok voltak – ami gáz, hogy nagyon sokat ismételték őket. Erről jut eszembe, hogy a képi világ viszont nem ismétlődik, nincs újrafelhasználás – ez becsületére válik. Az eredeti szinkron jó volt, de nem emelkedett ki számomra, viszont az angolt gyorsan hanyagoltam – amikor belehallgattam próbaként…

Himeyuri

Érdemes megnézni, örülök, hogy láttam. De engem nem győzött meg annyira. Egyes részei nagyon jól működtek, mások meg szerintem nem igazán. Az is igaz, hogy talán kicsit túl fáradt is voltam hozzá, ez meg nem volt képes rá, hogy teljesen bevonjon és lekössön minden percében. Az, hogy a Himeyuri egy helyi- mikrotörténelemi eseményt dolgoz fel, az persze tényleg érdekessé teszi kicsit, de igazából ahogy Ricz is írta:: mindig ugyanaz a háború, máshol is, máskor is, itt is. Persze itt megvan az a kis plusz érdekesség a japán mentalitás ábrázolásából adódóan, hogy ugye mit tartottak elviselhetetlen szégyennek stb.

Technikailag: A rajzokat nagyon élveztem és gondolkoztam is közben, hogy zsírkréta vagy vízfesték vagy ezek és mások keveréke? A narrátor részben működött nekem, részben nem. Ez a szenvtelen stílus sok szempontból jó választás volt (kontraszt a borzalmakkal, másrészt a szörnyűségektől való elfásultság ábrázolására is stb.), de úgy éreztem, hogy nem mindig működött jól és kicsit túljátszottnak tűnt számomra, meg untam is néha. A zajok rendben voltak, de a háttérzene szerintem néha a hatás ellen dolgozott, úgy éreztem, hogy nem jól sikerült, nem illett a történtek alá többször, nem élt velük, arról nem is beszélve, hogy volt, hogy a szinkront is majdnem elnyomta.

Bejegyzés eredeti helye és ideje: MyAnimeList, 2013.09.30

Usagi Yojimbo – Kodomo no Komikkusu

“With apologies to…” elnézést kérő szavak kíséretében tette közzé többszörösen díjnyertes sorozatában a japán születésű, Hawaii-on nevelkedett, Kaliforniában élő képregényrajzoló, Stan Sakai ezt a kis rigmust. Ő ugyan másra gondolt a bocsánatkérése alatt, mint én, aki számára ez a kis versike jól jellemzi az Usagi Yojimbo stílusát, illetve célközönségét. Ugyanis a képregény alapvetően a gyermekeket, a 14 év alatti korosztályt célozza meg és meglehetősen sokszor alkalmaz ennek megfelelő bugyuta, bárgyú megoldásokat.