“Mit is tudunk a magyar blogoszféráról? Szinte semmit.” – Olvasható az Árpádblogon. A blog szerzője ezért egy 19+1 kérdésből álló kérdőíves felmérést bocsátott útjára.
Én magam ugyan szkeptikus vagyok a dologgal kapcsolatban és mostanában időm sincs sok, meg a bloggerlét kérdései sem foglalkoztatnak jelenleg annyira – így elsőre oda sem bagóztam. Meg hát tudjuk azt is, hogy a statisztikát is úgy csűrjük-csavarjuk és hazudunk vele, ahogy csak szeretnénk. Aztán csak belelestem a kérdőívbe és akkor persze rögtön előbújt a kritikus énem, hogy itt-ott mit lehetne-kellene benne másként. De azért elegendő számú kitöltővel ez is képezhetne némi használható viszonyítási alapot. Mert az persze nem igaz, hogy ne tudnánk semmit a magyar blogszféráról. Nagyon is sokat tudunk róla, a történelméről is. A statisztika az meg egy másik kérdés. Végül is az is egy jó móka – egye fene töltsük hát ki ezt a kérdőívet!
Magyar-francia koprodukciós riportfilm. 99 perc. 2014. Gerő Marcell rendezése. Hazai premier: novemberi mozis díszbemutató és HBO. Vetítik még állítólag: HBO, dec.23. és 2015, magyar mozik. Tévéből is volt aki felvette. Motiváció: az 1985-ös Bebukottak c. kultfilm örököse, folytatása, szereplőinek utánkövetése. Az egy igen elgondolkodtató és hatásos film volt a szocialista rendszer végének magyar börtönviszonyairól, többször is láttam. Féltem tőle, hogy a Káin gyermekei nem ugorja meg azt a szintet… Nem tudom, hogy mennyire ugrotta meg, mert ezt is meg kell majd néznem többször… De kihagyhatatlan. Ez is. Rólunk, emberekről, a bennünk lévő rosszról, gyengeségről és jóról, reményről. Gyűlöltem, hányingerem volt. Szép volt és bölcs. Reménytelen, elkeserítő, szívtépő. Valódi. Ez is Magyarország. Ezek is mi vagyunk. Ti nem akarjátok látni…
De most komolyan: miért siránkoznak sokan, hogy a magyar nem becsüli a magyar alkotásokat és nem ismeri őket? Ha közben nem használják, nem használjuk korunk technológiáját, hogy eljuttassuk mindenkihez, amit akarunk. Vácz Péter sokszorosan díjnyertes, imádnivaló Nyuszi és Őzére (Rabbit and Deer) is másfél évet kellett várnom, hogy hozzájuthassak, megismerhessem. Ez kb. olyan, mint ami régen a net elterjedése előtt volt jellemző a ’80-as években. Legalábbis a kijövő külföldi filmekre – azok jutottak el a tévébe olyan 1,5-2 év késéssel. De halvány emlékem szerint a magyar alkotások hamarabb… A magyar animációnak is csak a régi híréből akarnak megélni? Nem lenne fontos, hogy minél többen megismerhessék a kortárs, sikeres darabokat?
Sokszor érzem azt, hogy öreg vagyok ehhez a felgyorsult világhoz, az egyre újabb és újabb technológiák megismeréséhez, megtanulásához. De ez speciel kivétel. Itt szerintem mi magyarok vagyunk lemaradva a világtól, a technológiai lehetőségektől. A tévében leadott japán rajzfilmeket például Nyugat-Európában vagy Amerikában már a vetítés másnapján sokszor hivatalosan is meg lehet nézni streamelve. Nem hivatalosan pedig világszerte bárki letöltheti magának ugyanilyen gyorsan. Jó, a független rövidfilmes alkotások esetében a japánokat sem olyan könnyű megismerni, de azokból meg gyakran jelentetnek meg gyűjteményes kiadványt és ez után gyakran szintén kölcsönkérhetővé válik a netes jószomszédságban is. Nekünk magyaroknak meg mostanában szinte csak a rövidfilmek maradtak, ha hazai animációról van szó. Miért nem hagyják, hogy ezeket megismerhessük? Mármint úgy értem, hogy nem csak a budapestiek… Miért kell mindig újra felhívni a figyelmet, hogy az ország lakosainak nagyobb része még mindig nem ott lakik és nem tud eljutni a valóban rengeteg, széleskörű és kielégítő pesti programokra?
Pedig ismerem én a régi mondást: Internet is for porn. Meg a hülyéknek. Is. De a 17.10-kor ma m1-en kezdődő Románia-Magyarország Eb-selejtező közvetítése kapcsán miért kell szégyenkeznem, hogy magyar vagyok? Persze mit is várok a futballcirkusztól? Ha már nincs aktuálisan világháború, csak ki kell engedniük valahol a gőzt derék fiainknak, nem? És ide behelyettesíthetjük minden nemzet tesztoszterontól duzzadó hímjeit. Akik jelen esetben a lelátókon gyalázzák országuk hírnevét. És még merészelik őket szurkolóknak nevezni… Tisztelet a kivételnek persze – de sajnos nem ők látszanak.
Oké, a románok most először vetik be titkos-fegyverüket, az új futballhimnuszukat. Ellenünk. És?! Nem minősítem a nótát, megtették már mások. Gyerekek, nem kell felvenni a kesztyűt! Legalábbis, nem így… Mert a románokat mocskoló magyar nyelvű kommentek minősíthetetlenek, amik a román dal alá kerültek. És miért kell mindig Erdéllyel előjönni ilyen kontextusban? Az egy sokkal szebb vidék, sokkal jobb emberekkel – minthogy ilyen vulgárisan megnyilvánulók méltatlanul szájukra vegyék. Tudom, tudom – internet, de akkor is. Ráadásul a kemény mag ezeket élőben is holt komolyan gondolja. Én a magyaroknak szurkolok persze: Hajrá Magyarország! Imádkozom érted és fiaidért: térjetek észre.
Ismét következzék egy könyvtárlátogatás utáni képregény-válogatásos bejegyzés, immár a harmadik ilyenem. Ezúttal egy magyar születésű, egy olasz és egy szerb alkotó tolla nyomában. Melyeknél ugyan olvastam már jóval különösebb képregényeket is, de ezek már azok a kategóriák, melyek miatt a képregény megérdemli, hogy a legfiatalabb – de már általánosan elfogadott – kilencedik művészeti ágnak nevezzék. Beszerzésükre pedig költségtakarékos módon, akár ingyenesen is van mód könyvtárból.
Miriam Katin: Történetek képekben és szavakban
44 oldalas, puha fedeles kiadvány a Nero Blanco Comixtól és a Képes Kiadótól, 2011-ből. Egy ezresért. Hat eredetileg 2000 és 2010 között megjelent, rövid, fekete-fehérben megrajzolt emléktöredékes, keserédes történet. Érdekes, de nagyon rövid ízelítő a szerző munkásságából. Azon túl, hogy nagyon rövid, a kemény fedél adta tartósabb, professzionálisabb megjelenés is hiányzik és hiba, hogy egy oldalán lefordítatlan maradt a szöveg is. Ugyanakkor így is majdnem elcsábultam, hogy rendeljek a szerzőtől valami angolul megjelent kiadványt! Bár ilyet még sosem tettem és végül meggyőztem magam, hogy most sem fogok, mivel abból a pénzből amit egy kiadványra költenék évekre beiratkozhatok a könyvtárba. Nem beszélve kedves internetes felebarátainkról, akik az általuk vásárolt köteteket hajlandóak kölcsönözni számunkra.
Mindenesetre a szerző már így is szimpatikus! 1943-ban született Magyarországon, 1957-ben kivándorolt Izraelbe. Később pedig New Yorkba költözött. Ami poén, hogy közel hatvan éves volt, amikor képregényalkotásba kezdett! Persze ez előtt is, egész életében grafikusként dolgozott, de képregénykiadásra csak ősz fejjel vetemedett. Idősebb kora, női mivolta, zsidó származása mind-mind olyan tényező, ami izgalmassá teszi a műveit. Kicsit olyan, mint Satrapi Persepolisa. De a Buena Vista Social Club esetében is megtapasztalt hangulatot, élményt is előhozta nálam: bár a halál biztos, de sosem késő élni. Alkotni. Örülni. Megérdemelt elismerést aratni. Legyünk bárhány évesek is. Származzunk bárhonnan. És ez biztató.
Két készülő, a tervek szerint a közeljövőben kiadásra kerülő magyar képregénnyel futottam össze, amelyekre érdemes lesz odafigyelni. Mindkettőt alkotópáros készíti, amelynek egyik tagja erős irodalmiságot visz a szövegekbe. A várható társadalomkritikai vonatkozásuk is érdekessé teszi őket.
Ismét magyarul is megjelent, illetve részben teljesen magyar képregényeket vettem górcső alá. Ráadásul mindet könyvtárból kölcsönöztem. Szépen gyarapodnak ugyanis a könyvtárak ilyen állományai is. Öt mű járt most nálam: a Miskati közbelép, a Párkocka, a Slusszkulcs Klán, a Biblia Manga és a Scott Pilgrim.
Miskati közbelép
A kolozsvári születésű, idén 83 éves Rusz Lívia 1988-as, teljesen színes, 40 oldal terjedelmű képregénye talán az ötösfogat legalaposabb, legszebb munkája rajzolás tekintetében. A részletesen kidolgozott, “klasszikus stílusú” figurák mellett, esetenként alapos hátterezést is kapunk. Ugyanakkor a panelezés, a képek vezetése kevésbé hatásos. Sztoriként egy modern, kissé feminista felütésű Hamupipőke-variáns szolgál, ifjúsági-gyermek kaland szinten, néha egész jó szövegekkel. A szerző 1987-ben települt át Romániából Magyarországra, vélhetően a képregény abszurd humorral megalkotott királyságához Ceausescu Romániájából bőven meríthetett alapanyagot: káromkodásért kalodába zárnak, a király parancsára savanyú somból készítenek kolbászt, ha a király a gyíkocskára azt mondja, hogy sárkány – az úgy is van, közben költők dicsőítik hazug énekekkel stb. Összességében azért nem voltam tőle elájulva.
Párkocka: Ami a csövön elfér
A Párkocka.hu oldal vaskos, nagy formátumú kiadványa 2011-ből. Avagy magyar comic strip 128 oldalon, 18-as korhatár karikával. Ugyanezeket a neten is elő lehetne kotorni, de szerintem jó volt papír alapon olvasni. Az öt most tárgyalt képregényből bunkóságán, perverzségén túl ez volt a legintelligensebb, legaktuálisabb, szövegben leginkább virtuóz, amit azért sajnos sokszor hiányolok képregényekből. Ez itt nagyon-nagyon tetszett. Néha. Mert bizony nem minden poén talált be. Meg a comic strip műfajjal amúgy sem vagyok nagy barátságban. Túl tömény is volt ez így nekem, pedig többször ugrottam neki – őszintén szólva nagyon eluntam és megcsömörlöttem tőle. Ennek ellenére szerintem érdemes megismerkedni Bélabátyó, Göndöcs, Grafitember, Marabu és Plá agyszüleményeivel.
Címszavakban: fiatalok elhelyezkedési harca, normális nemzeti nosztalgia, Facebook kontra arconlövős Tomcat, még mindig nem a leglájkoltabbak a legjobbak… Vagyis: blogokat nézegetve ismét beleszaladtam pár tartalmas élménybe a digitális média segítségével.
A Japán Fényei “konglomerátumot” nem oly rég látogatom és bár ízlésben meg stílusban bőven vannak eltérések köztünk, de szerintem az érdekességek, meg a rendszeresség miatt már megmaradok rendszeres látogatónak. Most az öngyilkosságokról szóló cikksorozata mozgatott meg, ahol például szembejött velem ez a rövidke, egyszerű, de intenzív anime:
Egy másik kedves “fiktív ismerősöm” oldalán keresztül találtam rá most a retrohíradó YouTube csatornára, ahol egyszerre hódolhatok a rajzfilmek, a rövidfilmek, a magyar alkotások és a régiségek iránti szenvedélyemnek. Megy is a blogrollba:
Péter miatt jó ideje követem a Tolvajkergetőket, ahol most igazán izgalmas és elgondolkodtató történések vannak. Tomcaték megosztottak egy videót, ahol egy állítólagos bűnözőtől állítólag vissza akarták szerezni jogos tulajdonosának a házát és ezért tényszerűen hordában betámadták a fazont, gázpisztolyt toltak az arcába, ami el is sült valahogy, földre is vitték tán, némi megrugdosás is megesni látszott. A Facebook törölte is a majd 200 ezer ember által kedvelt oldalukat, a biztonság kedvéért már kétszer is, meg tán a YouTube is lekapott tőlük valamit. Puzsér meg kiállt mellettük. És közben dübörög a Fidesz, nyomul a reklámadó, remeg a média, kirúgták az Origo főszerkesztőjét… Lehet rajta elmélkedni kinek a szabadsága meddig ér el…
És akkor ne feledkezzünk el L. Mole-ról, azaz Éjjeli Vakondról sem, akinek jóval kevesebb feliratkozója van, mint mondjuk egy Szefinek, de magasan veri őt, és a magyar gamer vlogger átlagminőséget is persze. Öröm és felüdülés nézni a videóit! Szubjektív nézetem szerint Dancsónál és Szirmainál is szórakoztatóbb.
Digitalizált Szabadság 