Junk Head – a véletlen díjnyertes

Véletlen, mert így találtam rá a YouTube-on erre a “one man showra”, vagyis kis költségvetésű független sci-fi animére, a Junk Headre. A nagyobb anime-adatbázisokban egyelőre nem volt nyoma, de majd idővel biztosan felfedezik, én most lusta voltam adatbázis-bővítésre. Az IMDb viszont már ismeri, ahogy több angol nyelvű írás is foglalkozott vele. Magyarul viszont majdhogynem ismeretlen. Egy fél órás stop motion japán bábfilmről van szó, amit a jelenleg 43 éves Hori Takahide készített szinte teljesen egyedül 4 év alatt. Szabadidejében. Korábban szobrokat és bábokat alkotott, elismert festő. A kész mű hivatalosan 2014-ben jelent meg és már nyert is díjat filmfesztiválon… és biztos vagyok benne, hogy még fog begyűjteni elismeréseket.

A feather stare at the dark – miért csak én nézek ilyeneket?

X-rated!
Általában nem ilyesmire gondolnak az emberek, ha a rajzfilm vagy az animációs film jön szóba. Ahogy az animerajongók se animeként. Pedig Tsuji Naoyuki alkotásai japán rajzfilmek, vagyis animék. Két éve dicsértem is már őket a kocka-évértékelőmben, pontosabban A feather stare at the dark (vagy Feathers gazing into the darkness) angol című 17 perces szénrajz-animációját. Amelynek a megtekintése csak felnőttkorban ildomos, de bizarr, meghökkentő, szürreális, szexualitást és testnedveket, kiválasztást is ábrázoló tartalma alapján akkor sem ajánlott. Nem beszélve a filozófiai, történelmi, vallási értelmezéseiről – melyek szintén nem a gyermekmesék közé sorolják.

Most azért jutott eszembe, mert tartalmazta az a 2005-ös animációs antológia, amit épp megnéztem: a Thinking and Drawing: Japanese Art Animation of the New Millennium angol című DVD.

Az elmúlt két év után továbbra sem talál a Google magyar nyelven sokmit sem Tsuji Naoyukiról, sem a műveiről, mondjuk A feather stare at the dark-ról. A legnagyobb, közel hatvanezer regisztrált felhasználót tömörítő magyar anime rajongói oldalon továbbra is csak én jelöltem be látottként ezt a rövidfilmet. De a sokszázezres nemzetközi fórumokon is csak szűknek mondható, általában két számjegyű körrel együtt érdeklődőm ilyesmik iránt. Ilyesmik iránt IS. Velem van a baj? Pedig nem mindenki olyan sokkal fiatalabb nálam a magyar anime-manga szubkultban sem. Mégis mennyire különbözünk… Legalábbis egyes dolgokban.

Keiichi Tanaami: a japán pop-art szexmániás nagyapja

Az élet él és élni akar. Terjed, szaporodik. Már a Biblia szerint is azt mondta Isten az első emberpárnak, hogy szaporodjanak, sokasodjanak! Ha mást nem is, ezt mindenképpen csont nélkül teljesíti is az emberiség! Az életünk alapvető részéről van tehát szó, nekem mégis sok(k) volt, hogy kis túlzással – a jelenleg közel 80 éves – Keiichi Tanaami minden második animációs rövidfilmében kefélnek, mint a nyulak. De csak azért minden másodikban, mert a művész úr többi alkotásában a közösülés nélküli szexuális érintkezést tárja elénk…

keiichitanaami.com

Sokszor nem értem a művészetet. Ezen belül a pop-art, Warholostul sosem volt a szívem csücske. Bár, ha például Jankovics Marcell korai munkáit (Fehérlófia, János vitéz, Magyar népmesék) is ide soroljuk akkor már más a  helyzet, azokat például nagyon szeretem. Az animekedvelők körében a japán pop-artból Murakami Takashi viszonylag ismertebb, a Myanimelist-en többezren jelölték be látottnak a rövidfilmeit (ami a többszázezres nézőszámmal bíró népszerű sorozatokhoz képest ugyan nem sok), míg Keiichi Tanamiét még tucatnyian sem. Holott Murakami csak a ’90-es évektől aktív, míg Keiichi a ’60-as évektől máig ontja magából a festményeket, kiállításokat, könyveket, rövidfilmeket, szobrokat, reklámokat, dizájn-terveket. Készített lemezborítót a Jefferson Airplane együttesnek, ő volt a japán Playboy első művészeti vezetője. Keiichi a forrás, Murakami az örökös. Vagy például a még fiatalabb, igazából a 2000-es évektől aktív Mizuno Junko. Persze ez nem zárja ki, hogy az örökös ne lehetne jobb, ne tetszhetne jobban – de az gondolom, hogy a forrást is érdemes megismerni. Keiichi mellett még például Yayoi Kusamát és Tadanori Yokoo-t a “nagy öregek” közül. Nem csak tiszteletből, hanem esetleg a mélyebb megértés miatt is. Ha az ember szeret valakit vagy valamit, akkor minden porcikáját meg akarja ismerni, nem? Igyekszik elfogadni a múltját, a hibáit, kilengéseit, hülyeségeit, mocskos kis titkait is, nem? A magyar anime szubkultúra a fórumok és a Google-kereső tanulsága szerint ezzel nemigen foglalkozik. Említésszinten is alig merül fel Keiichi Tanaami neve magyarul.

/Pornózni nem fogunk, az érzékenyebbek meg gondolom a címnél vagy az első bekezdésnél továbbálltak… De azért, ha eddig nem lett volna egyértelmű: némileg korhatáros tartalmakkal és képekkel van dolgunk. Szóval csak megfontoltan azzal a tovább gombbal…/

Mi a közös Tezuka Osamuban és Zámbó Jimmyben?

Nos, egyikőjük sem volt szép ember, mégis mindkettőjükért sokan rajonganak mind a mai napig. Most pedig mindkettőjüktől új anyag jelenik meg – jóval a haláluk után. A magyar “Királytól” új, eddig még kiadatlan dalok kerülnek lemezboltokba, míg a japán “mangaisten” félkész Legend of the Forest című kísérleti animációs filmét közel 30 év után folytatta a fia. A harmadik negyedet nemrég kezdték el fesztiválokon vetíteni és Tezuka fia bejelentette, hogy elkészíti a negyedik negyedet is.

The show must go on…

Animeszezonok – vadászati tilalommal?

Sem különálló nagyobb lélegzetűt, sem távirati stílusút nem volt kedvem írni a közelmúltban általam elfogyasztott napkeleti rajzfilmekről, ezért arra gondoltam, hogy dobok össze én is egy felsorolásszerű szezonost – csak nem a szezon elején, hanem a tavaszi zárása utánit. Aztán rájöttem, hogy ez sem izgat fel. Minek? Ha blogom címét (Digitalizált Élményvadász) hozom analógiának, akkor a szezonos animesorozatok nagyon nagy része vadászati tilalom alá esne. Annyira alulfejlettek, kilövésre méltatlanok. Vagy horgász-hasonlattal élve: ha véletlen horogra akadnának vissza kellene őket dobni a vízbe. Ami pedig nem ez a kategória, az sem olyan amit trófeaként felrakna az ember a lakása központi helyére díszül. De ritka az olyan zsákmány is, ami legalább részben olyan élményt nyújt, amelyről lehet anekdotázni, legalább részben emlékezetes vagy kiemelkedő.

Persze ez nem újdonság, sokan keseregtek már felette – ezért mondtam én már korábban is, hogy érdemes máshonnan is meríteni, nem csak az aktuális szezonok mindenki által ismert darabjaiból. Önmagában persze az is szórakoztathatna és jelenthetne élményt, hogy jól lefikázom a felhozatalt – de ez sem indít be jelenleg. Úgy látszik mostanában majd minden írásom arról szól, hogy miért nem írok…

Arslan Senki – Csak a zene…

Vannak olyan animék, amelyek annyira semmilyenek hogy felesleges őket megnézni, de a fantasztikus háttérzenéjüket mindenképp meg kell hallgatni külön. Animék amelyeknél csak a zene számít.

Ilyen az 1991-1995 között kiadott 6 részes OVA, a The Heroic Legend of Arslan is. Az anime a kultikus Legend of the Galactic Heroest is jegyző Tanaka Yoshiki 1986-tól megjelenő, máig nem befejezett, jelenleg 14 kötetes regényfolyamának töredékes adaptációja. Az eredeti regénysorozathoz a sokak által kedvelt, elismert művész, Amano Yoshitaka készített illusztrációkat a Guin Sagához is rajzoló Tanno Shinobu mellett. A témából játékot is készítettek, illetve két mangát, melyekből a másodikat a Fullmetal Alchemistről elhíresült Arakawa Hiromu rajzolja 2013 óta. Ez utóbbiból – ismerve a mangaka népszerűségét – még akár újabb animeverzió is születhet néhány év múlva…

Az animeváltozathoz Norihiro Tsuru hegedűművész szerezte az időnként túl édeskés, pátoszos, de változatos, érdekes, kisázsiai hangulatokkal átszőtt hangszeres zenét. A négy OST-ból nekem  talán a második volt a személyes kedvencem. Az animében viszont semmi más nem jó, ideértve a történetet, annak vezetését, a karaktereket, a grafikát. Sőt, maga a nagyon jó zene sem működik együtt megfelelően a mozgóképpel… Azt azért meg lehet jegyzeni védelmére, hogy – főként az első egy órás részében – többször vannak érdekes, kísérletezgető képi megoldásai és meglehetősen jó filmes eszközei, kameraállásai. De a második egy órában már ez is nagyon visszaszorul, a harmadik szűk félórás epizódban pedig már talán ez sem jelentkezik pozitívumként. Itt dobtam is 3/10-es, vagyis rossz értékeléssel. Elvetemült animemániásoknak is maximum csak az első részét tudnám ajánlani a hatból, ami bár szintén rosszul kezdődik és összességében gyenge, csúnya – de az előbb említettek szerint vannak említésre érdemes megoldásai. Ezekből, és a szebb pillanatokból alant csatolok néhány példát screenshot formájában.

 

Yumekui Merry

Kevés elvárással vagy kevés filmes-animés tapasztalattal vagy kevés életévvel az ember háta mögött mindenképp érdemes belelesni a Yumekui Merry animesorozatba.

Én csak egy átlagos loli-moét vártam tőle és így az eleje még pozitív csalódás is volt. Aztán persze gyorsan kiderült, hogy csak a szokásos szemét trükköt alkalmazták, amikor az első pár “beetető” rész jóval a sorozat további részei felett van minőségben. Már a fele előtt jelentősen gyengült a cucc, erősödött az átlagos-unalmas katyvasz jellege. A felénél megérkező tengerparti fürdőzős rész be is tette a kaput nálam – az előttem szólók második felét leíró véleményeit is olvasva nem erőltettem tovább.

Az első részeiben viszont nagyon élveztem a gyönyörű és gazdag színhasználatot az álomszerű és a valóságbeli hátterekben is. Meg a textúrákat, a részletességet és a frankó kamerakezelést. A mangába belekukkantva ennek persze se híre, se hamva – így a részemről ez ennyi volt.

Bejegyzés eredeti helye és ideje: AnimeAddicts, 2013.10.19

Working!!

Semmi extra, alacsony produkciós színvonalon. Igen, a Working!! anime valóban vicces és aranyos is (meg idegesítő is), de vannak minőségibb (és/vagy poénosabb) cuccok is ilyen célra. Úgy értem: miért tablettás borral pusztítjuk az agysejtjeinket sok mellékhatással, ha lehetne jobb nedűket is ízlelgetni? Valóban szórakoztató többé (és többször) kevésbé, meg valószínű végig tudnám nézni nagy szenvedések nélkül, de minek? 10-ből 3 és 5 között ingadozott nálam a feléig – ennyi elég is volt.

Bejegyzés eredeti helye és ideje: AnimeAddicts, 2012.10.21