Blogger! Ki vagy!? Mutasd magad!

“Mit is tudunk a magyar blogoszféráról? Szinte semmit.” – Olvasható az Árpádblogon. A blog szerzője ezért egy 19+1 kérdésből álló kérdőíves felmérést bocsátott útjára.

magyar-blogok-felmérése

Én magam ugyan szkeptikus vagyok a dologgal kapcsolatban és mostanában időm sincs sok, meg a bloggerlét kérdései sem foglalkoztatnak jelenleg annyira – így elsőre oda sem bagóztam. Meg hát tudjuk azt is, hogy a statisztikát is úgy csűrjük-csavarjuk és hazudunk vele, ahogy csak szeretnénk. Aztán csak belelestem a kérdőívbe és akkor persze rögtön előbújt a kritikus énem, hogy itt-ott mit lehetne-kellene benne másként. De azért elegendő számú kitöltővel ez is képezhetne némi használható viszonyítási alapot. Mert az persze nem igaz, hogy ne tudnánk semmit a magyar blogszféráról. Nagyon is sokat tudunk róla, a történelméről is. A statisztika az meg egy másik kérdés. Végül is az is egy jó móka – egye fene töltsük hát ki ezt a kérdőívet!

olvasásának folytatása

Reklámok

Egy anime kritika blog első szülinapja – és nyugdíjazása?

Csak a kérdőjelek maradtak. Az állítások elfogytak. Már mind leírtam őket. Szétterítettem őket a blogon és kérdések sarjadtak ki belőlük:

  • Egy? A sok közül biztosan. De az a bizonyos egy-e?
  • Anime? Azzal kezdődött, de mára már alig. Később, hogy lesz? Lesz-e? Akarom-e? Kell-e?
  • Kritika? Mindig mondtam, hogy nem. Úgy nem. De kritikus és önkritikus. Úgy igen.
  • Blog? Szerintem igen. De más láthatja máshogy. Az elképzelések, igények, egyéni definíciók ezerfélék.
  • Első szülinap? Igazából nem, mert november 23-án volt az első bejegyzésem egy éves évfordulója. Viszont a WordPress 2014. augusztus 21-én küldött már egy Happy Anniversary-üzenetet. Valószínűleg akkorra már eltelt egy év a regisztrálásomtól, csak később kezdtem posztolni.
  • Nyugdíjazás? Már nagyon vártam, hogy ezt leírhassam. És fél éve még azt mondtam volna, hogy valószínűleg igen. Most viszont már nem tudom. Nem valószínű. Elég, kevés vagy sok? Nekem – másoknak…
  • Mind leírtam őket? Nagyjából. Azt is amit nem kellett volna. Talán. Ártottam vagy használtam vele? Magamnak – családomnak – másoknak…

azelsoev

olvasásának folytatása

Az antifeminizmus fehér lovon érkezik és megmenti az érdektelenségbe fúló Goldenblogot?

Vagy hóhérsegédként megadja a kegyelemdöfést neki?

Írtam már korábban az idei Goldenblog versenyről, amelyet idén követtem először az indulásától fogva. Az egész úgy ahogy van elég szánalmasnak tűnt sajnos és rettenetesen unalmasnak. Egy előnye van: az hogy egyáltalán létezik ilyen. A kategóriák körüli viták, blogok nevezésének elutasítása miatt eleve némileg botrányosan vágtak neki ennek az évnek. Viszont nemrég megint sikerült egy botrányt kavarni: ma ki is zárták az egyébként a kategóriájában 4.helyen álló Huffnágel blogot a versenyből sokak követelésére, felháborodására. Még az is eszembe jutott, hogy nem-e a HVG rendelte meg ezt a csatát az antifeministák és feministák között, fizette le a Huffnágel blogot meg a csakazolvassát, hogy legyen egy kis botrány, ugorjanak egymásnak – amitől esetleg ismét foglalkoznak a Goldenbloggal. Vagy ellenkezőleg: valaki támogatást áldozott arra, hogy bezúzza a Goldenblog amúgy is béka segge alatt lévő, maradék renoméját? Ugyanis sok kritikát kapott a Goldenblog, hogy miként is engedhették Huffnágel gyűlölködő, uszító blogját (hogyan verjünk nőket… meg hasonlók) egyáltalán versenybe és miért nem intézkednek a panaszokra, meg úgy egyáltalán miért nem válaszolnak, foglalnak állást? Persze előzőek csak pillanatnyi agymenéses bevillanások voltak nálam – ilyen összeesküvéselméleteket még saját magamtól sem vennék komolyan. Még akkor sem, ha az ország profiljába sajnos maximálisan bele is illenének…

Úgyhogy lehet, hogy szimplán csak annyiról van szó, hogy emberek között vagyunk? Csak a szokásos? Akár net, akár nem? Mindig a különbségeket keressük, azt hogy mi választ el bennünket? Ne a közöset, ne a békét? Essen nő a férfinek, férfi a nőnek?

olvasásának folytatása

Basszus, már megint bezárt egy blog, amit épp megkedveltem!

De megértem. Ha sajnálom is. Magamat. A jelenleg már ex-bloggert nem, neki mindent köszönök, hálával és barátsággal őrzöm meg blogger-emlékét és kívánok neki mindenféle jókat Virtuália egyéb tartományaiban meg a való világban ezután kivitelezendő kószálásaira!!!

(kicsit hirtelen jött, kicsit letaglózott, iszok is pálinkát egy kicsit, aztán sírok befelé kicsit, meglehet éneklek is kicsit)

Blogs of the Day – meg egy kis matek

“…a blog nem hogy egyszerűen haszontalan semmiség, hanem kifejezetten kártékony és undorító csimasz, sőt, tulajdonképpen a napalm webes megfelelője… Nevezzük nevükön a dolgokat: blogot csak címeres idióták írnak… Komolyan mondom, még az idegesít kevésbé, hogy most már boldog és boldogtalan elém öntheti a lelkét. Igazán inkább az fáj, amikor ezt a jelenséget valamiféle médiaforradalomként képesek emberek megélni, a nanopublishing diadala, ilyet szólnak a csávók, megáll az ész… Mivel valamilyen konkrét témáról (főzésről, biciklizésről, szexről, akármiről) blogot írni az legalább minimális szorgalmat és intelligenciát követel, ez a sok blog több, mint kilencvenkilenc százaléka úgynevezett énblog, tehát írója páratlan fordulatokkal teli életének nyilvános naplója… Aki ilyen blogot ír, az utolsó, leköpendő, alattomos spammer, egy cseppet sem jobb az emberiség email-postafiókjait viagrával, nigériai levéllel és vérátömlesztésre váró kiskutyákkal elárasztó bűnözőknél. Az ilyen webszemét kikerülhetetlen, még ha az ember soha nem kattint rá egyetlen bloggal fenyegető linkre sem, akkor is kénytelen szembesülni azzal, hogy bármire keres, a találatok nagy része alig írásképes emberek blogjaira mutat majd…” – írta közel 10 éve a Matula Magazin a Blogok: Miért utálom őket, és miért nincs neked sem más választásod című cikkében.

Jó kis írás lett, kifejezetten szórakoztatott és még igazság is van benne persze. Jelen esetben engem is jellemez, aki most épp saját magammal és a blogszférával foglalkozok. Mert hamarosan itt a várva várt első blogszülinapom. Az elmúlt bő negyedévben a blogom zárttá, majd ismét nyilvánossá tétele óta újfent sok újdonságot kipróbáltam a blogomon és a blogszférában jártamban-keltemben. Most pedig rátaláltam a WordPress Blogs of the Day nevű oldalára, ahol magyar és más nyelvekre lebontva is 100-as toplistát kapunk az adott nap legnépszerűbb blogjairól, illetve blogbejegyzéseiről és a népszerűségben feltörekvő blogokról. Ezzel kapcsolatban aztán kipróbáltam pár dolgot és meg is lepődtem egyeseken – amik a régi bloggereknek már valószínűleg evidensek, a nem blogoló olvasókat meg kétséges hogy érdeklik-e. Így meglehet, hogy csak a magamfajta kezdő bloggereknek jelentenek némi izgalmat.
olvasásának folytatása

Köszönöm

Őszintén. Hálásan. Egyszerűen. De nem alázatosan, nem is lekezelően. Egyenrangú partnerként.

Számomra nagyon jól kezdődött ez a nap és úgy is végződik.
Ma több kedves visszatérő vendégem és néhány új is vette a megtisztelő fáradságot és megszólított, elmondta a véleményét, álláspontját itt, a net eme kis zugában.
Szóra, párbeszédre méltatott, figyelt rám, ami sokszor tán a legértékesebb dolog az emberek között – és sokszor, sokfelé hiányzik.
Egy napon belül annyiszor és annyiak által történt meg ez velem, mint rövidke bloggert-játszásom alatt eddig még soha.
Nem érdekből mondom és nem is szeretném, ha nyálasnak hatna: köszönöm.
Lehet, hogy ez többet nem ismétlődik meg, hát most kell elmondanom, hogy tudjátok: köszönöm.
Olyan ez, mintha hazaértem volna, most otthon vagyok. De ha holnap összedőlne ez a ház, vagyis törlődne ez a blog – már az sem zavarna. Ha magamra maradnék ismét, az persze fájna, de már ez a nap, ez a pillanat akkor is megérte. Sok mással együtt persze.

És most kivételesen erre a bejegyzésre nem is várok reakciót, véleményt – akár ellent, vagy gondolatokat keltőt. Nem várok cserébe semmit, csak adni szeretném ezt a kis, egyszerű szót:

köszönöm

A kommenteket csak azért nem tiltom le, mert ellenkezne az elveimmel – meg amúgy is lusta lennék kikeresni, hogy hol kell, lehet-e.
Remélem ti is úgy és azt értitek most, amit és ahogy én át szerettem volna adni.

És bocsánat. Mindenért.

Nem égő

Drágám szerint nem volt égő rám nézve, amikor ma azt mondta a tucatnyi munkatársa előtt telefonba, hogy dehogy égő hogy telefonon kérek tőle főzési útmutatót. Pedig én annak éreztem, próbáltam tapintatos válaszra vagy félrevonulásra késztetni. Szerintem az, hogy nem tudok főzni – minimum ciki. Nem csak férfiként vagy családapaként, de emberként, individuumként is. Persze van egy rakat más ciki tulajdonságom is – egyeseken megpróbálok változtatni, a többit meg elfogadom. Úgy-ahogy. Szituációfüggően.

De drágám indoklása most meglepett! Nem azért, mert ő nem ítél el ezért a hiányosságomért. Hanem azért, mert elmondása szerint csak egy munkatársának volt reakciója a hívásomra: az is csak annyi, hogy legalább ha nem is önállóan, de segítségkéréssel készítek ebédet mire hazajön. Mert párom munkahelyén az az egyöntetű vélemény, hogy a férfiak nem főznek, meg úgy általában sem csinálnak semmit. Sőt a leginkább nőkből álló munkahelyi kollektíva annyira értéktelennek véli a férfiakat, hogy nem is tart belőlük otthon mutatóba sem… Vagyis többségükben egyedülállóak.

olvasásának folytatása