The Boondocks (A kertvárosi gettó)

A The Boondocks az első sorozat, amit hétről hétre követek, ahogy jönnek ki az új részek (vagyis itt szinkronizáltan). Ismertetőből fontos szavak:
– Remekmű: több része egyértelműen, de ezt a színvonalat folyamatosan nem tartja.
– 18 éven felülieknek, nyelvezet, témák miatt: de komolyan kell egy bizonyos érettség, tapasztalat stb., mert nem érthető a teljes spektrum (poénokon, csúnya beszéden stb.-n túli tartalmak). Magyarul: ha csak nevetsz rajta és nem szorul össze a szíved, akkor túl kicsi / érzéketlen / rasszista vagy (bocs, de ez mind változhat még!).
– Erős szatíra, társadalomkritika, előítéletek: Az első évad néhány részénél konkrétan elfogott a teljes elkeseredés, világvégehangulat, mivel már a tragikomikus szinten is túlhaladt a sorozat és brutálisan drámai hatást keltett (valóban ilyenek vagyunk mi, emberek?).
– Magas szintű látványvilág és animáció: itt vitatkoznék, azért annyira nem jó, bár különösebb hibái szerencsére nincsenek.
– Humor, mondanivaló: Ha a második “nem jön át”, akkor nincs értelme nézni. Az akció sem hangsúlyos egyáltalán, ne ezt várjuk tőle.

olvasásának folytatása

Reklámok

Nerima Daikon Brothers

EGAO DE CASH
VIRÍTSD A LÓVÉT!

Bizony úgy van, ahogy SplinterX írta, idézve őt: “Azért ha belegondolunk a Magyarországon meglévő helyzetekbe, mint a privatizációs folyamat, a túlzott hitelfelvétel… valamint a kizsákányolás… nem hiszem, hogy nem lehet ráismerni pár magyar problémára… jó paródia és karikatúra a politikáról és a fogyasztói társadalomról…”
A Nerima Daikon Brothers egy része valóban nagyon japánspecifikus, viszont a SplinterX által is írtak nemzetközileg bárhol érthetőek. Tény, hogy leamortizálta az agyamat és inkább csak halvány mosolygásokra voltam képes alatta. A második felére kicsit gyengülni éreztem az iróniát/szatírát, a társadalmi/pénzügyi/intézményi rendszerek-jelenségek ostorozását (ami az első részeiben nagyon jó volt). A látvány és a zene a stílusán belül jó, bár mindkettőben sokat ismételnek – de nem zavaró. NAGYON NAGY ELŐNYE, POZITÍVUMA, hogy az animéken belül szinte(?) EGYEDÜLÁLLÓ a komikus musical kategóriában. Mert van sok anime, amiben sok a zenei betét, vagy zenéről is szól. Aztán van, ahol végig szól a zene. De ilyen musicales/operettes megoldással asszem még nem találkoztam (ismétlem animében, mert élőszereplősben vagy nyugati rajzfilmben többször), ahol valóban hétköznapi helyzetekben, úton-útfélen dalra fakadnak beszéd helyett. ÉN EZT IMÁDTAM benne. Ennek ellenére a vége felé már csak az egyéni ízlésem tartotta 10/7 felett. Az utolsó részeiben viszont olyan megdöbbentően bátrak voltak politikai téren, hogy az erős 10/8-ig felvitte az értékelésem, amit aztán végelszámolásnál fel is kerekítettem. Lazán lenyomta a Legend of Koizumit, ami eddig japán aktuálpolitikában a kedvencem volt (mert ide nem számíthatjuk a Boondocks-ot, ami bár aktuálpolitikai, de nem japán). Lassan hozzászokok, hogy már szinte mindenhova kerülnek “langyi” poénok, de itt az első részben majd kiestem a gatyámból tőlük – igazán jól sikerültek, de nem kicsit voltak persze sikamlósak…

Bejegyzés eredeti helye és ideje: AnimeAddicts, 2012.08.06.

Souin Gyokusai seyo!

Jó, hogy kikerült ide is egy adatlap a Souin Gyokusai seyo!-ról vagy angol címén Onward Towards Our Noble Deaths-ről. Egy pár hete már szemezgetek vele. Kis túlzással olyan friss a scanlation, hogy még süt.:) De akár az angol kiadását (mely tavaly díjnyertes lett az amcsiknál) is nevezhetnénk viszonylag újnak, hiszen 1-2 év semmi ahhoz képest, hogy a manga 40 éves idén. Egyébként ez a kanadai kiadó elég jó érzékkel válogat a kevésbé ismert, komoly japán mangák közül és minőséginek tűnnek a kiadványai már amennyire meg lehet állapítani így kézbefogás nélkül. Lassan-lassan vágyakozni fogok a kiadványaik után.

Mizuki Shigerou-tól – aki bizonyosan az egyike a legidősebb (ha nem a legidősebb), még aktív mangakáknak – nemigen olvashattunk eddig angolul sajnos szinte semmit. A Gegege no Kitarou megalkotójaként, a yokai-mesék nagyapjakánt animeformában is csak a gyerekeknek készült történeteiből ismerhettünk meg egy keveset. Remélhetőleg ez a kiadás a kezdete egy jövőbeni változásnak…

A Souin Gyokusai seyo! már a Vietnámi háború és a japán diáklázadások után, a háborúellenes mozgalmak és hippikorszak csúcspontját követően látott napvilágot. Nem néztem utána, így nem tudom megerősíteni, de a komoly háborús képregények között egyes vélemények szerint a legelsők között lehetett világszerte (mangák között pedig talán a legelső volt). Nekem Matsumoto Leiji Cockpit ovája volt részben hasonló, ami ha jól látom 1974-es mangagyüjteményből készült.

Mindenesetre jó volt, szépen öregszik, a témája sosem lesz sajnos aktualitását vesztett. A karakterábrázolást a magam részéről kicsit nehezen viseltem – de legalább nem átlagmangás (viszont az európai iskolák művei közé szépen beolvadna). Az alapvető gondom az volt vele, hogy szatirikus háborúellenes háborús művekből már annyi minden (filmek, könyvek) jelent meg előtte és utána is, hogy köztük már nem tud kiemelkedni. Bár az üzenete erős és örökérvényű, de ezt már sokan közvetítették mára sokkal átütőbb erővel. Azért egy filmfeldolgozást megnéznék belőle, mondjuk olyan Oliver Stone stílusút.

Bejegyzés eredeti helye és ideje: AnimeAddicts, 2013.08.19

Marjane Satrapi: Asszonybeszéd (Broderies) /AA-archív

A változatosság kedvéért^^ papír alapon és magyar kiadásban olvastam néhány képregényt, köztük az itthon tavaly kiadott Asszonybeszédet, amit az iráni Szex és New York-ként próbáltak népszerűsíteni (mintaképek – tizenvalahány+;)). Könnyed kis szórakozás, de nekem jobban bejött, veretesebb, kreatívabb, sokoldalúbb volt a szerzőtől, Marjane Satrapi-tól a Persepolis.

Bejegyzés eredeti helye és ideje: AnimeAddicts, 2011.04.05

Akasztják a hóhért…

…avagy kritikust a kínpadra!

Nem tudom… A f@kk U balaaz!-ra is voltak negatív visszajelzések. Nem tudom, hogy ez is hasonlókat fog-e kiváltani, mert itt is sztriptízelek. Itt sincs hátsó szándékom, egyszerűen kikívánkozik – egy ideje foglalkoztat ez a dolog. Megértem, hogy ha széttárom a ballonkabátom, ijesztő-taszító (nevetséges-szánalmas, dühítő-felháborító stb.) lehet, ami alatta van. Persze a “végső cél” a “szórakoztatás”. A magamé, meg azoké, akik vevők erre a fajtára is. Mert, mint Péter blogján is felvetettem a szórakozás is igencsak sokfélét jelenhet, sokmindenben ölthet testet. Tehát nem célom sem a körbenyalogatásom, sem a földbe tiprásom kiprovokálása – de ha éppen ezekhez lenne hangulata valakinek, csak tessék.

Szóval: meglehetősen közismert a kritikusságom. Ami inkább animék, mangák esetében szokott erőteljes lenni, de zenéknél sem elhanyagolható. A feliratok esetében már kicsit visszafogottabb vagyok, de volt már ott is pár élesebb megjegyzésem biztosan. A másik dolog, hogy az anime-manga szubkulturában központi kérdés és hazánkban tapasztalhatóan nagy viták színtere is a fansub. Előzőek miatt gondoltam arra, hogy bemutatom az eddig egyetlen, teljes egészében általam készített fordítást:

olvasásának folytatása