Kommentár nélkül. Ha otthon “megyek” filmfesztiválra, jelen esetben a 2014-es Anilogue-ra:
Juan Pablo Zaramella alkotásai
Latest News
Blogger! Ki vagy!? Mutasd magad!
“Mit is tudunk a magyar blogoszféráról? Szinte semmit.” – Olvasható az Árpádblogon. A blog szerzője ezért egy 19+1 kérdésből álló kérdőíves felmérést bocsátott útjára.
Én magam ugyan szkeptikus vagyok a dologgal kapcsolatban és mostanában időm sincs sok, meg a bloggerlét kérdései sem foglalkoztatnak jelenleg annyira – így elsőre oda sem bagóztam. Meg hát tudjuk azt is, hogy a statisztikát is úgy csűrjük-csavarjuk és hazudunk vele, ahogy csak szeretnénk. Aztán csak belelestem a kérdőívbe és akkor persze rögtön előbújt a kritikus énem, hogy itt-ott mit lehetne-kellene benne másként. De azért elegendő számú kitöltővel ez is képezhetne némi használható viszonyítási alapot. Mert az persze nem igaz, hogy ne tudnánk semmit a magyar blogszféráról. Nagyon is sokat tudunk róla, a történelméről is. A statisztika az meg egy másik kérdés. Végül is az is egy jó móka – egye fene töltsük hát ki ezt a kérdőívet!
Káin gyermekei – rosszabbul élünk, mint 30 éve?
Magyar-francia koprodukciós riportfilm. 99 perc. 2014. Gerő Marcell rendezése. Hazai premier: novemberi mozis díszbemutató és HBO. Vetítik még állítólag: HBO, dec.23. és 2015, magyar mozik. Tévéből is volt aki felvette. Motiváció: az 1985-ös Bebukottak c. kultfilm örököse, folytatása, szereplőinek utánkövetése. Az egy igen elgondolkodtató és hatásos film volt a szocialista rendszer végének magyar börtönviszonyairól, többször is láttam. Féltem tőle, hogy a Káin gyermekei nem ugorja meg azt a szintet… Nem tudom, hogy mennyire ugrotta meg, mert ezt is meg kell majd néznem többször… De kihagyhatatlan. Ez is. Rólunk, emberekről, a bennünk lévő rosszról, gyengeségről és jóról, reményről. Gyűlöltem, hányingerem volt. Szép volt és bölcs. Reménytelen, elkeserítő, szívtépő. Valódi. Ez is Magyarország. Ezek is mi vagyunk. Ti nem akarjátok látni…
Egy anime kritika blog első szülinapja – és nyugdíjazása?
Csak a kérdőjelek maradtak. Az állítások elfogytak. Már mind leírtam őket. Szétterítettem őket a blogon és kérdések sarjadtak ki belőlük:
- Egy? A sok közül biztosan. De az a bizonyos egy-e?
- Anime? Azzal kezdődött, de mára már alig. Később, hogy lesz? Lesz-e? Akarom-e? Kell-e?
- Kritika? Mindig mondtam, hogy nem. Úgy nem. De kritikus és önkritikus. Úgy igen.
- Blog? Szerintem igen. De más láthatja máshogy. Az elképzelések, igények, egyéni definíciók ezerfélék.
- Első szülinap? Igazából nem, mert november 23-án volt az első bejegyzésem egy éves évfordulója. Viszont a WordPress 2014. augusztus 21-én küldött már egy Happy Anniversary-üzenetet. Valószínűleg akkorra már eltelt egy év a regisztrálásomtól, csak később kezdtem posztolni.
- Nyugdíjazás? Már nagyon vártam, hogy ezt leírhassam. És fél éve még azt mondtam volna, hogy valószínűleg igen. Most viszont már nem tudom. Nem valószínű. Elég, kevés vagy sok? Nekem – másoknak…
- Mind leírtam őket? Nagyjából. Azt is amit nem kellett volna. Talán. Ártottam vagy használtam vele? Magamnak – családomnak – másoknak…
Besűrűsödtek körülöttem a dolgok
Csak a félreértések elkerülésére mondom. Nemhogy új bejegyzés nem várható tőlem a következő napokban, de még el-eltűnedezhetek ezen túl is. És ha nem leszek egy ideig, az nem jelenti azt, hogy szó nélkül abbahagytam a blogom írását vagy mások olvasását, netán lusta lennék válaszolni egy hozzászólásra.
Budapestre is fel kell mennem mostanság – még gondolkodtam is rajta, hogy milyen programot szervezzek magamnak ha már ott leszek. Aztán kiderült, hogy valószínű semmilyent – olyan sűrűek lesznek a szakmai teendők. Sőt lehet, hogy még Szlovákiába is át kell ugranom. Meghalni sem lesz időm…
Időutazás
Csak átvágtam egy bolhapiacon (vagy ha úgy tetszik kirakodóvásáron, zsibvásáron), de kész időutazás! Az elmúlt tíz évben alig jártam itt, átvették a helyüket, szerepüket a steril, csilli-villi multik, plázák. Még a termelői zöldségpiacra csak-csak kimegyek, de errefelé, az elképesztő kacatok-régiségek-bóvlik, guberált és lopott cuccok birodalmában rég jártam. A környezet, az emberek… tiszta Balkán. Kusturica sem tudná jobban megírni… Szürreális, abszurd, élettől lüktető, nihilista. Egyszerre szánalmas, veszélyes és irigylésre méltóan gondtalan, mának élő.
Újra kéne hosszabb, időben elnyúló, lustán szemlélődő túrákat szervezni ide…
Nem álom a reklámmentes tévézés
Mindenhol körülvesznek bennünket a reklámok. Különböző trükkökkel, szűrökkel ugyan részben kikerülhetőek: tévében és neten is. Engem néha nagyon zavarnak, de egyes esetekben – mint a rövidfilmek kedvelője – kifejezetten élvezem is őket. A Puzsér-féle reklámellenes szélmalomharcot mindenesetre túlzásnak tartom, ha sok elemében nagyon igaza is van.
Tegnap este mindenesetre nagyon meglepődtem, amikor fiam talált egy olyan új tévécsatornát, amelyen semmilyen reklám nem volt! Pedig ilyen egyébként nincs. És most mégis van… Bár a csatorna műsorkínálata kissé egyhangú és sugárzott műsorai repetitívek, egyszerűek. Mégis összerántotta szűk családunk összes tagját és jól elszórakoztunk rajta. Találgattuk az adott program kimenetelét, fogadásokat kötöttünk rá és hangos zajongással, nevetéssel nyugtáztuk amikor megláttuk az eredményt.
És hogy miről van szó? Beszarsz! – mondaná a kultúrember! A Kandalló nevezetű tévécsatornáról. Aminek talán így már kitaláljátok a műsorait… Bizony 20.00-tól most is a Kandalló című műsor lesz rajta. Aztán szintén a Kandalló. Majd megint. És újra. És holnap, meg holnapután, meg tegnap… Nonstop kandalló. Nincs korhatár besorolás. Nincs reklám. Nonstop, folyamatosan, 24 órában egy kandallót nézhetünk a tévében, ahogy fahasábok égnek benne és hallgathatjuk a tűz hangját. Valahogy így. ENNYI! De most komolyan???
Nem értem
…az embereket. Hogy tudnak csak egyet szeretni? De még érhetetlenebb számomra hogy tudnak egyszerre többet? Meg mindig újabbat. És miért kell ezeknek velem is megtörténnie? Nem értem a szerelmet. Nem értem, de érzem. A gyomromban, az idegszálaimban, a lelkemben, a vágyban, a megnyugvásban. Minden porcikámban. Nem értem, de dolgozok érte. És küzdök ellene. Nem értem és beszélni sem tudok róla. Nem értem hogy miért nem beszélünk róla. Vagy beszélnek róla valóban őszintén, minden színéről és ízéről csak én nem vettem észre? Csak nekem tűnt úgy hogy van amiről nem beszélünk? Vagy csak eddig keveset éltem meg és mostanra szaporodtak a tapasztalataim? Valahogy úgy láttam eddig magam körül, hogy szinte mindenki csak egy pillanatnyi állapotként foglalkozik a szerelemmel: keresi, őrülten átéli, siratja, nem is érdekli, dühödten elutasítja, halmozottan habzsolja stb. Jó, jó, tudom hogy mondogatják hogy táplálni kell és foglalkozni vele, de megélni meglepő, hogy tényleg olyan mint egy élőlény vagy egy virtuális állatka: nevelgethető, elsorvasztható, vezetgethető, vannak életszakaszai, fejlődik, változik, átalakul stb. Vezetheted vagy vezethet ő téged. Többféle út és választás. Mint mindig. Nem értem, hogy mit értetlenkedek ennyit…
Digitalizált Szabadság 